A kapcsolat, amely a Gondviselés és szerény személyem között fennáll, amióta csak az eszemet tudom, mindig is meglehetősen rapszodikus volt, és bármennyire is megbotránkoztatom ezzel mélyen vallásos olvasóimat, azt kell mondanom, hogy az említett nexus ilyetén állapotáért véleményem szerint a másik fél sokkal inkább felelős, mint jómagam.
Világéletemben az volt az érzésem, hogy a lépteim vigyázására kijelölt őrangyal meglehetősen hebehurgya illető lehet; sokszor hosszú évekre elhanyagolta a sorsom jobbra fordításával kapcsolatos teendőit, aztán meg, amikor észlelte, mekkora restanciája gyűlt fel irányomban, néha olyan buzgalommal rendezte a tartozásait, hogy már-már azt kívántam, bárcsak ne jutottam volna még eszébe. Mint például a legutóbb is…
Jelen történetem kezdetekor éppen évi rendes szabadságomat töltöttem a Csendes-óceán egyik egzotikus üdülőparadicsomában, a trópusi Yakwaii-szigeteken. Nyaralásom harmadik napját a tengerparton való gondtalan heverészéssel kezdtem, ugyanis a helyi lányok szűnni nem akaró rajongásának következményeképpen nem voltam éppen erőm teljében. Ezt egyáltalán nem panaszképpen említem; azt hiszem, ez a fajta fáradtság az, amelyet leginkább a „jóleső” jelzővel szokás együtt emlegetni.
Szóval, remekül éreztem magam, s épp csak átfutott az agyamon, hogy milyen jól jönne most valami, amivel kompenzálni tudnám a teljes erővel tomboló napsütés némileg kellemetlen hatásait, s ezen merengésem közepette mindössze egy egészen aprócskát sóhajtottam…, amely művelet azonban sajnálatos módon nem sikerült olyan halkra, hogy „odafönn” meg ne hallják.
Bevallom, a megoldást illetően leginkább egy napernyő és egy jeges whisky körül forogtak a gondolataim, viszont az égiek olyannyira kitettek magukért, hogy alig huszonnégy óra elteltével a Himalájában találtam magam, egy tomboló hóvihar kellős közepén.
