Remegő kézzel írom ezeket a sorokat, pedig már több órája véget ért életem legborzasztóbb tömegközlekedési élménye. Debrecen belvárosában, a Hunyadi utcai megállóban vártam a villamost, hogy hazautazzak. Nemsokára befutott a szép, sárga jármű, én ügyesen felszálltam rá, majd megálltam egy idős nénike mellett, aki egy egyszemélyes ülésen ült, arccal a menetirány felé. Egyetlen megálló elég volt hozzá, hogy elbambuljak, és olyasvalamit tegyek, ami miatt még most is ég a pofám, pedig már rég hazaértem. Egy másik villamossal.
Na de nézzük sorjában. Szóval, elbambultam, de olyan szinten, hogy ha az öreg nénivel szemben az agykontrollos Domján László ül, akkor az arckifejezésemet szemlélve azt tippelte volna, hogy már nem is alfában vagyok, hanem thétában. A villamos megállt a Csemete utcánál. A szemközti megállóba is épp akkor futott be az ellenjárat, és megállt a miénk mellett.
A mi járművünk ablakának tükröződésében érzékeltem, hogy el akar menni mögöttem egy nagy hátizsákos fiatalember, ezért udvariasan közelebb húzódtam az előttem ülő öreg nénihez, majd gyakorlatilag rá is hajoltam, tudván, hogy mögöttem nagyon kevés a hely. De hát hadd férjen el a fiatalember, ha már a jármű belseje felé akar közlekedni, nem igaz?
A következő pillanatokban eljutott egy olyan felismerés az agyamig, amelytől egészen mostanáig a szégyen pírja önti el az orcámat. Rájöttem, hogy a hátizsákos fiatalembert én nem az ablaküveg visszatükröződésében látom, hanem a két ablakon keresztül! Következésképpen ő nem a mi villamosunkon közlekedik, hanem a másikon! Tehát a világon semmi nem indokolja, hogy én rádőljek az akkor már rémült arcú asszonyra, mivel mögöttem a világon senki nem akar elhaladni!
Visszavontam én a testemet vigyázzállásba, amilyen gyorsan csak tudtam, de már késő volt. Nemcsak a néni nézett rám értetlenséggel vegyes megvetéssel, hanem a vele szemben ülő néni is (aki nem az agykontrollos Domján László volt), meg még vagy egy tucat utas, akik a környéken lebzseltek. Pontosan úgy bámultak rám, ahogy egy olyasféle szatírra kell bámulni, aki perverz kielégülés céljából nyomakodik hozzá nőnemű utastársaihoz, különös tekintettel az ágyéka tájára.
Nagyon-nagyon megszégyenülten utaztam egy megállót a Dózsa György utcáig, mindvégig azon imádkozva, hogy a néni vagy valamelyik szemtanú ne nyomja meg a vészjelzőt, és ne kezdje el azt üvölteni, hogy itt egy rohadt szatír, fogják meg, üssék agyon! A Dózsa György utcánál pedig gyakorlatilag lemenekültem a járműről, és reszketve vártam meg a következőt.
Most pedig nem merek belesni a Debrecenben hallottam csoportba, mert attól rettegek, hogy az időközben hazaérő özvegy Bács-Kiss Kunóné már be is írta, hogy miféle inzultusnak volt kitéve nemrég a villamoson, amikor egy böhöm nagy állat rádőlt, és mindenki vigyázzon, aki tömegközlekedik, főleg a fiatal lányok, a fiatalemberek pedig, ha meglátják ezt a kopasz szatírt, akkor minimum dobják ki a szerelvényből.
