Andrea (17/4. rész)
Amikor másnap összetalálkozott Andreával a matematika tanszék épülete előtt, hirtelen erős szél támadt, és kisodorta a lány kezéből a jegyzeteit. Ákos persze nyomban a szerteszálló papírlapok nyomába eredt.
A szél, amilyen jó szolgálatot tett az Almási fiúnak azzal, hogy hirtelen feltámadt, olyan hamar tova is száguldott, és már messze, a temetőkert táján cibálta a gesztenyefák koronáját. Így aztán nem kellett hosszú percekig üldözniük egy-egy papírlapot, kettőzött erővel pillanatok alatt sikerült fölkapkodniuk a teleírt íveket.
Ákos, amint megpróbálta összeforgatni a lapokat, látványosan bele is olvasott a jegyzetekbe, s úgy tett, mintha újdonság lenne számára, hogy a szöszke leányzó programozó matematikát tanul.
– Szent Isten! – hüledezett mély meggyőződéssel. – Ez a szöveg egyáltalán magyar nyelven íródott? Hogy vagy képes ezt a sok sületlenséget megtanulni?
– Esetleg azt is hozzá akartad tenni: „lány létedre?” – kérdezte Andrea, és hirtelen dacossá vált az arckifejezése. – Remélem, nem a szőke nős vicceknél fogunk kilyukadni.
– Isten bizony, eszembe sem jutott ilyesmi! – tiltakozott Ákos, miközben eszébe villant, mit is mondott tegnap a barátja arról, hogy a lányok mennyire szeretik, ha egy férfi elismeri a tudásukat. Márpedig ő a legjobb, vagy inkább a legrosszabb úton volt afelé, hogy épp az ellenkezőjéről győzze meg Andreát. Megpróbálta hát menteni a menthetőt: – Tudod, nekem sohasem ment valami fényesen a matek, és az ember botor módon hajlamos azt képzelni, hogy ami neki nehéz, az bizonyára mindenki más számára is az.
– Mit jelent az konkrétan, hogy „nem ment valami fényesen”? – érdeklődött Andrea. – Talán meg is buktál?
– Isten ments! Abban az esetben apám alighanem pályát változtat, és elkezdi gyakorolni a bőrdíszművesi mesterséget.
– Ezt hogy érted? – vonta fel a szemöldökét a lány.
– Szíjat hasított volna a hátamból…
A vicc szerencsére hatott, s így gyorsan feloldódott az átmenetileg fagyossá vált hangulat. Ennek a legelső jele az volt, hogy Andrea újból megcsillogtatta elbűvölő mosolyát, miközben a kezét nyújtotta:
– Jaj, de undok vagyok, még meg sem köszöntem, hogy segítettél… Cserébe meghívhatlak egy kávéra?
– Maga a kávé jó ötlet, de, tudod, én egy konzervatív gondolkodású srác vagyok, szívesebben venném, ha inkább én hívhatnálak meg.
– No, ha tényleg olyan konzervatív gondolkodású vagy, mint amilyennek mondod magad, akkor először is abbahagyhatnád végre a kezem szorongatását, másodsorban pedig lassan talán be is mutatkozhatnál – pirított rá Andrea a lelkes fiatalemberre, aki el is szégyellte magát, de épp csak egy pillanatra, mert aztán ez a kényelmetlen állapot átadta a helyét az a fölött érzett örömének, hogy a bemutatkozás ideje alatt még egy darabig szorongathatja az imádott leány kacsóját.
– Almási Ákos – közölte szelíd mosollyal, s talán életében először módfelett elégedetlen volt a nevével. Eme elégedetlenségre kétségtelenül rá is szolgált a neve, hisz mindössze öt szótagot számlált, s a csekélyke öt szótag tulajdonosa e pillanatban szívesen cserélt volna egy spanyol hidalgóval, hogy hosszú percekig sorolhassa zengzetes nemesi neveit, és eközben természetesen az elbűvölő szőkeség kezében nyugtathassa pracliját anélkül, hogy vétene az udvariasság írott és íratlan szabályai ellen.
Elindultak hát a gyorsbüfé felé, s közben Andreának jottányit sem csökkent a csipkelődő kedve:
– Ha szabad kérdeznem, az vajon hogyan fér bele a konzervatív felfogásodba, hogy az elmúlt két percben összesen háromszor vetted a szádra hiába Isten nevét?
Ákos megállt egy pillanatra, a lány felé fordult, és a nyakában függő aranyláncra tekintve csöndes mosollyal megjegyezte:
– Örülök, hogy az a kereszt nem pusztán egy divatos medál a számodra, hanem annál sokkal több… Percről percre jobban tetszel nekem. Tudod, amikor először összefutottunk a könyvtárban, az volt a benyomásom…
Hirtelen elhallgatott, ráébredve, hogy elszólta magát. A lány szeméből azt olvasta ki, hogy ő egyáltalán nem emlékszik arra a néhány héttel korábbi délutánra. Ez persze csöppet sem tett jót Ákos amúgy sem eget verdeső önbizalmának. Újból kínos hangulat telepedett közéjük, s a fiúnak egyelőre halvány elképzelése sem volt, miféle tréfával irányíthatná vissza a dolgokat a korábbi kerékvágásba.