Október vége felé, egy hűvös vasárnap délutánon az Almási család látogatást tett a temetőben. Virágot helyeztek el rég meghalt szeretteik sírján, csöndesen fejet hajtottak előttük, aztán, amikor sötétedni kezdett, hazaindultak.
A kapu felé menet Julika figyelmes lett egy középkorú férfira, aki az egyik urnafal előtt álldogált.
– Nahát, micsoda hasonlóság! – mondta elcsodálkozva, majd magyarázatképpen hozzátette: – Ez a férfi pontosan úgy fest, mint egy hajdani osztálytársam. Ha nem tudnám, hogy az illető évek óta Ausztráliában él, megesküdnék rá, hogy Kelemen Balázst látom.
– Miért ne lehetne ő? – vetette föl Ákos. – Lehet, hogy hazautazott mindenszentekre.
– Igazad van – bólintott az édesanyja. – Szeretnék a végére járni. Megengeditek, hogy egy percre odamenjek hozzá?
– Ne kérdezz butaságokat, szívem – szólt csöndesen a családfő. – Már miért ne engednénk? Mi majd megvárunk itt, amíg kiderül, hogy valóban a hajdani osztálytársadról van-e szó.
Almásiné elengedte kisebbik lánya kezét, és elindult az urnafal előtt álldogáló férfihoz. Amikor a közelébe ért, diszkréten köhintett, majd így szólt:
– Bocsánatát kérem, amiért megzavarom az emlékezésben, de, tudja, maga nagyon hasonlít egy régi…
– Szervusz, Julika! – mosolyodott el halványan a megszólított. – Igen, én vagyok az, Kelemen Balázs, személyesen.
– Szervusz! – váltott tegezésre Julika is. – Örülök, hogy végre találkozunk ennyi év után. Nagyon vártunk ám a huszonöt éves érettségi találkozónkon. Nem kaptad meg a meghívónkat?
– De igen, megkaptam – vallotta be a férfi, majd röstellkedve hozzátette –, csak hát, tudod, akkoriban nemigen lett volna pénzem hazautazni, ezért inkább nem is válaszoltam. Nem akartam, hogy megtudjátok, milyen rosszul megy a sorom, azok után, hogy olyan szép tervekkel és nagy mellénnyel nekivágtam a világnak.
Lehajtotta a fejét, aztán, hogy elterelje a szót a kínos témáról, fölpillantott és megkérdezte:
– Ők ott a családod?… Nem akarsz bemutatni nekik?
Julika odaintette magukhoz a szeretteit, akik sorra bemutatkoztak a hajdani osztálytársnak.
– Nagyon örülök, hogy megismerkedhettem magukkal – udvariaskodott Kelemen Balázs. – Julika már az iskolában is mindig azt mondta, hogy nagy családot szeretne, és amint látom, sikerült is valóra váltania az álmait.
– A bácsi kihez jött ki a temetőbe? – érdeklődött Hugi.
Kelemen Balázs tekintete ismét elszomorodott.
– A nagypapámhoz jöttem – felelte csöndesen, aztán az urnafalra pillantott, és kis szünet után így folytatta:
– Négy évvel ezelőtt halt meg, de akkor sajnos nem engedhettem meg magamnak, hogy eljöjjek a temetésére. Most róhatom le először a tiszteletemet előtte… Drága nagyapám… Hosszú és mozgalmas életet adott neki a jó Isten. 1924-ben született Nagygejőcön, egy kárpátaljai kis faluban. És ha ott éli le az életét, akkor elmondhatta volna magáról: úgy volt négy országnak állampolgára, hogy egyetlen egyszer sem tette ki a lábát a falujából. De már nem él. És nem is lett négy ország állampolgára…
Amikor ő született, éppen Csehszlovákiának hívták az országot, ahová Nagygejőc tartozott. Nagyapám nem gyűlölt senkit. Emlékszem, amikor például futballmeccs volt a tévében, és a csehszlovákok játszottak, énekelte a himnuszukat. A csehet is meg a szlovákot is. Tőle tudom mind a kettőt. De a magyart aztán különösen csillogó szemmel énekelte. A jelenlétében nem ülhetett senki a magyar himnusz alatt. Sem családtag, sem idegen. Jött légyen Kárpátaljáról, Amerikából, vagy akár a szomszéd bérlakásból.
Nem ismertem nála nagyobb hazafit. Ő már féllábú emberként, tehervagon aljába kapaszkodva szökött át Csonka-Magyarországra a második világháború végén, hogy Magyarországon lehessen magyar. Ha megélte volna a 2004-es népszavazást, egész biztosan elvitte volna a bánat.
– Ha jobban belegondolok, minden, amit ma tudok a világról, nagyapámtól ered – folytatta Kelemen Balázs. – Pesti gyerekként hurcolászott magával mindenhova. Ötévesen tudtam az összes híd nevét déltől északnak, és vissza. Vitt a fogaskerekűre, a libegőre, a kis földalattira, és annyit hajóztunk, mintha matrózt akart volna faragni belőlem. Elmondta és megmutatta, mitől szép és különleges az Opera vagy a Nemzeti Múzeum. És amikor hazahozták, megnéztük a Szent Koronát is.
Sétáltunk a Várban, és nagypapám mesélt a királyokról, akik itt székeltek, meg azokról is, akik messze innen, Fehérváron vagy éppen Pozsonyban uralkodtak.
Jegyet szerzett nekem a Parlamentbe, a karácsonyi előadásra, a kupolaterembe, pedig még csak kisdobos sem voltam. Akkor még nem sejtettem, hogy oda nem is olyan nagy dicsőség bejutni. Még nem tudtam olvasni, de azt már tudtam, hogyan kell helyesen leírni Batthyány Lajos, az első magyar miniszterelnök nevét. Mégpedig a metrómegálló okán. Amikor odaértünk, fennhangon elsoroltuk a vezetékneve betűit, szépen egymás után. Nem is tévesztettem el soha életemben.
Az Almási család csöndben hallgatta a megtört ember visszaemlékezéseit. Kelemen Balázs, érzékelve a hangulatot, úgy döntött, hogy ideje valami vidámabb kicsengésű történetet is elmesélnie, ezért hát így folytatta:
– A családi legendárium szerint egyszer elvitt magával, amikor sörözni ment. Ötévesforma kissrác lehettem. A kockás abroszos budai kiskocsmában mindenki a barátja volt a nagyapámnak. Sorra fizették neki a pikolókat, ő meg megengedte, hogy leigyam a habot a sörről. Egyszer aztán odaintette magához a cigányt, és elhúzatta a kedvenc nótáit. Nekem is jó hangulatom kerekedhetett, mert az elbeszélések alapján a székre állva énekeltem és táncoltam.
Hazafelé menet az összes parkoló autón végighúztam a kezem, anyám és a nagymamám igen boldogtalanok lettek a koszos felsőruházatom láttán. Meg is kapta tőlük a drága öreg a magáét. És persze többé nem engedtek el vele, ha néhanapján felkereste a barátait a kockás abroszos budai kiskocsmában.
– Nem is tudtam, hogy gyerekkorodban Budán laktatok – jegyezte meg Julika.
– Nem Budán laktunk, hanem a Ferencvárosban, nem messze a Bakáts téri templomtól – pontosított a hajdani osztálytárs. – Amikor nagyapám levitt a Duna-parti játszótérre, útközben mindig megkérdezte: „No, kisunokám, érzed-e már a Duna szagát?” Akármilyen szennyes is lett a nagy folyó az évtizedek során, a szaga mindig kedves volt neki. Annál csupán egy folyót szeretett jobban…
Csak nagy sokára, valamikor az ötvenes évek végén engedték meg neki, hogy hazalátogathasson a szülőföldjére, Kárpátaljára. Anyám mesélte, hogy az öreg első útja a folyópartra vezetett. Szegénykém szinte rohant a fél lábával, a nagymamám meg a gyerekek nem is bírták tartani vele a lépést. Egyszer aztán keserves sírást hallottak a folyópart felől. El sem tudták képzelni, mi történhetett. Amikor lélekszakadva odaértek, nagyapám ült egy fatönkön, és zokogott. Riadtan faggatni kezdték, ő meg nagy sokára a folyóra mutatott, és kibökte: „A Latorca…”
Ha most visszagondolok, semmi mást nem tanultam tőle, mint hogy mi az: embernek és magyarnak lenni. Ennél többet nem adhat át egy nagyapa az unokájának. Ennél fontosabb és gazdagabb örökség nincs. Iszonyatosan rossz érzés felnőtt fejjel arra gondolni: nincs már az, akinek kezet csókolhatnék érte. Pedig szívesen megtenném.
Végül aztán Almásiék elbúcsúztak Kelemen Balázstól, és tapintatosan magára hagyták az emlékeivel.
Hosszú volt a séta a temetőkapuig, de valahogy egyiküknek sem volt kedve megszólalni. Csak ballagtak egymás mellett némán, a gondolataikba merülve.
Végül aztán Hugi törte meg a csendet, amikor így sóhajtott fel:
– De jó, hogy a mindenszenteket nagyapóéknál töltjük!
Egyikük sem szólt egy szót sem. Mert hiszen tudták, hogy mindannyiuknak ugyanaz jár a fejében.
