Almási Károly elnézően elmosolyodott:
– Tévedsz, ha azt gondolod, hogy nagymamád csak ilyen, általad kegyetlennek értékelt módszereket ismert. Amikor a fivéremmel olyan korba kerültünk, sokkal inkább az értelmünkre kívánt hatni, és felébreszteni bennünk a veszélyérzetet. Mondok gyorsan erre is egy példát, hátha sikerül végre meggyőznöm téged.
Amikor emeletes házba költöztünk, mindjárt a berendezkedésünk után édesanyánk kihívott minket a konyhába, az öcsémmel együtt. Elővett két tojást a hűtőszekrényből, és megkérdezte:
– No, fiúk, mit láttok a kezemben?
– Két tojást – vágtuk rá rögtön.
– Nem, ez nem két tojás – csóválta meg a fejét nagymamátok. – Ezek ti vagytok, drága kisfiaim. Ez a nagyobbik tojás te vagy, Karcsikám, ez a kisebbik pedig te, Ferikém.
Aztán odahelyezte a tojásokat a konyhaasztal szélére, és újból feltett egy kérdést:
– Hol van most ez a két tojás, jobban mondva: ez a két kisfiú?
– Az asztal szélén – tippeltünk egyre kíváncsibban, vajon mi fog ebből a játékból kisülni.
Édesanyánk megint csak megcsóválta a fejét:
– Nem, nem! Ez az asztal most a mi házunk. És ez a két tojás, azaz a két kisfiú most éppen a negyedik emeleti ablakból bámészkodik kifelé. Eszükbe jut, hogy rosszalkodni kéne egy kicsit, és fölmásznak az ablakba. Ott bizony könnyen meg lehet szédülni… – Azzal megbillentette a két tojást, amik a következő pillanatban szétloccsantak a konyha kövezetén. Ekkor így szólt:
– No, fiacskáim, most próbáljátok meg összerakni ezt a két tojást!
Az öcsémmel leguggoltunk, és lelkesen hozzáfogtunk a kiszabott feladat végrehajtásához, de csakhamar ráébredtünk, hogy a lehetetlenre vállalkoztunk, és ezt elkeseredve jelentettük is az édesanyánknak. Ő megsimogatta a fejünket, és így szólt:
– Bizony, bizony, ha egy tojás összetörik, többé már nem lehet egybeforrasztani. Ugyanígy, ha egy vásott kisfiú felmászik az ablakba, és kiszédül, kizuhan, többé őt sem lehet összeforrasztani. Ezért aztán jól jegyezzétek meg, kincseim, hogy szigorúan tilos az ablakba mászni!…
– Mondhatom – fejezte be az elbeszélést a családfő –, igen szemléletes példa volt, egy életre megjegyeztük az öcsémmel együtt. És igaz, hogy másnap biztonsági láncok is felkerültek az ablakokra, de azokat sem jutott eszünkbe soha piszkálgatni. Megértettük, hogy tilos, és azt is, hogy miért.
– Egyébként hadd kérdezzek valamit, kislányom – fordult Dórihoz Julika. – Úgy érzed, hogy lelki sérült felnőtt lett belőled, aki nehezen boldogul az életben?
A nagylány csodálkozva csóválta meg a fejét:
– Egyáltalán nem. Miért kérdezed, anya?
– Csak azért, mert én is elkövettem valami olyasmit veled szemben, mint amit Almási nagyi az édesapáddal. Amit te oly nagyfokú kegyetlenségnek értékelsz.
– Halljuk! – rikoltotta Gergő, mint aki láthatóan alig várja, hogy újabb idegborzoló történetet hallhasson a családi legendáriumból. Az édesanyja nem is maradt adós az elbeszéléssel:
– Dóri úgy egyéves lehetett, amikor az egyik délután arra lettem figyelmes, hogy az apukája öngyújtójával játszadozik. Természetesen rögtön kivettem a kezéből, és többször is elmondtam neki: „Nem szabad!” Aztán a sors úgy hozta, hogy jó apátok pár nap múlva megint feledékeny volt, és a kis asztalon hagyta az öngyújtóját, amit persze Dóri játszva elért. Az én kicsi lányom, fittyet hányva a korábbi figyelmeztetésemre, ismét csak babrálni kezdte azt a nagyon érdekes valamit, amiből olyan szép kis lángocska szokott előbukkanni, amikor az apukája megcsiholja. No, ekkor már úgy értékeltem, hogy hatékonyabb és nyomatékosabb figyelmeztetésre lesz szükség. Olyanra, amiből egy egyéves kis emberke is érthet.
Fogtam magam, leültem a szőnyegre Dóri mellé, és megint csak kivettem a kezéből a gyújtót. Aztán meggyújtottam. Jó sokáig bámultuk együtt a lángot, szegény kicsi lányom még nem sejtette, hogy számára nem lesz túl kellemes vége a játéknak. Nos, amikor már úgy éreztem, hogy kellően átforrósodott az öngyújtó fémrésze, akkor visszatettem az asztalra. Dórika persze azonnal érte nyúlt. És aztán olyan viharsebesen kapta vissza a kezét, mint aki soha a csöppnyi kis életében nem is érdeklődött semmiféle tűzszerszámok iránt. Az ujjacskáit a szájába vette, és méltatlankodva nézett rám, én pedig újfent közöltem vele: „Ugye, megmondtam, hogy nem szabad hozzányúlni?” Nem is nyúlt hozzá többé, az szent igaz, de az apukáját is figyelmeztettem, hogy ha még egyszer elöl felejti a dohányzókészletét, hát lesz nemulass!… No, hát ezért kérdeztem tőled, kislányom, hogy lelki sérült embernek érzed-e magad.
– Én már nem is emlékszem erre a jelenetre – húzta fel a szemöldökét Dóri.
– Azt hiszem, ez a tény is engem igazol – mosolyodott el Julika.
– Nem lehetne most már vidámabb történeteket felidézni? – szólalt meg hosszú idő után Ákos, és az ikrek maradéktalanul egyetértettek vele.
– Azt meséld el, anya, amikor Gergő felkergette a fára a macskát! – javasolta lelkesen Öcsi.
– Meg azt, amikor összekentük magunkat festékkel – csatlakozott nyomban Hugi.
– Jaj, azok már olyan unalmasak! – fanyalgott Gergő. – A könyökén jönnek ki mindenkinek.
Ekkor a családfő ragadta magához a szót:
– No várjatok, most én hadd meséljek el nektek egy történetet. Még biztosan nem ismeritek, mert én is nemrég hallottam egy barátomtól. Pontosabban egy újságíró kollégámtól, akit Istvánnak hívnak. István nemrégiben tért haza, ugyanis egy évvel ezelőtt londoni tudósítónak küldte ki őt a hírügynökség, amelyiknél dolgozik. Családostul utazott el a kiküldetésre, vitte magával a feleségét és az ötéves fiukat is. A kis Pistike természetesen nem értette meg, hogy ezúttal hosszabb távollétről lesz szó, mint amikor nyaralni mennek a Balatonra, vagy a nagymamáékat látogatják meg Somogyországban. Két hét után így szólt a szüleihez: „Apa, anya! Most már láttuk Londont, menjünk szépen haza az én földemre, ahol beszélő emberek laknak.”
Istvánt régóta ismerem, így hát nem lepett meg, hogy ilyen szellemben neveli a gyermekét. De azt azért megállapíthatjuk, hogy még egyes felnőttek sem tudnák igazabbul kifejezni, mit is jelent számukra a hazájuk. Ez az ötéves emberke viszont tisztán és világosan megfogalmazta: Az én hazám az én földem. Az én hazám az a föld, ahol beszélő emberek laknak. Olyan emberek, akik értik a szavamat, és akiknek én is értem a szavát.
