Az Universitas tagjai az öltözőbe vonultak, és ott bizony egyeseknél eltört a mécses. Mások pedig ismét csak azt kezdték ecsetelni, mennyivel kecsegtetőbb lehetőség lett volna, ha a csapat a másik ágon, a dánokat elkerülve próbálja meg beverekedni magát a döntőbe.
– Most már elég legyen ebből! – csattant fel Verus, az újdonsült csapatkapitány. – Viselkedjünk végre sportemberekként! Két hete azzal a céllal indultunk el ide, hogy megnyerjük a kupát, nem? Akkor pedig ne mérgelődjünk, ne bosszankodjunk és főleg ne keseregjünk azon, hogy milyen ellenféllel kerültünk szembe. Aki kupát akar nyerni, annak minden csapatot le kell tudni győznie. Nekünk nem sikerült, úgyhogy viseljük el fegyelmezetten a következményeket, és koncentráljunk most már a holnapi mérkőzésre. Számomra a bronzérem is szépen csillog, és mindent megteszek azért, hogy a nyakamba akasszák. De ehhez nem a siránkozáson és a visszamenőleges esélylatolgatáson keresztül vezet az út.
Szakács Jutka is szükségét érezte, hogy hozzászóljon a témához:
– Én már beláttam, mennyire helytelen volt a hozzáállásom ehhez a kérdéshez néhány nappal ezelőtt. Szeretném, ha mindannyian eljutnátok ide. Ellenkező esetben újabb nagy pofon elé nézünk a bronzmeccsen.
– Igazat adok az előttem szólóknak – mondta Ákos. – Ne keressük másban a hibát, csakis saját magunkban, hisz nem vagyunk mi focisták – tette hozzá, aztán egy apró fejmozdulattal jelezte Kristófnak, hogy talán szerencsésebb lenne most magukra hagyni a lányokat. Az edző is így értékelte a helyzetet, így hát a csapatpszichológus társaságában kivonult az öltözőből.
Másnap délelőtt a csapat – Ákos javaslatára – felkereste a botanikus kertet. A lányokat éppúgy elvarázsolták a látottak és a csodálatos, semmivel össze nem hasonlító hangulat, mint annak idején az Almási fiút. Egész idő alatt egyetlen szó sem esett kézilabdáról, taktikáról meg a dánok elleni fiaskóról. Végül Kristóf törte meg ezt a fajta „kampánycsendet”:
– Látjátok, gyerekek, ilyenkor jön rá az ember, mennyi gyönyörűséges és fontos dolog van még Isten kék ege alatt, a kézilabdázás meg az Európa-kupa mellett! – sóhajtott fel, majd sietve hozzátette: – Ez persze nem azt jelenti, hogy önként lemondunk a bronzéremről a franciák javára!
Az esti bronzmérkőzés nem indult a legszerencsésebb előjelekkel. A Marseillaise elhangzása után a rendezőség a litván himnuszt kezdte lejátszani, s csak nagy sokára jöttek rá a tévedésükre. Utána viszont még kínosabb percek következtek, hisz nyilvánvalóvá vált, hogy a technikai helyiségben sehogyan sem találják a magyar himnuszt tartalmazó CD-t. Végül Barna oldotta meg a helyzetet, az ő vezényletével zendített rá ugyanis a mintegy százfős magyar szurkolósereg a Himnuszra, melynek végén nagy tapsot kaptak a helyi közönségtől is, meg az Universitas hálás lányaitól is.
A szurkolótábor és a csapat újra egymásra talált hát, ám ekkor még senki sem sejtette, hogy nem a himnuszok körüli hercehurca lesz az utolsó komoly megpróbáltatás, amit a debrecenieknek át kell élniük. A franciák meglehetősen alattomos játékmodort alkalmaztak. Rúgtak, csíptek, haraptak, méghozzá olyan rafinált módon, hogy a bírók alig-alig vettek észre az egészből valamit. Ettől a gallok még inkább felbátorodtak, s most már nem riadtak vissza a durva szabálytalanságoktól sem. Ennek az lett az első súlyos következménye, hogy Béres Anitát harcképtelenné tették.
A magyarok legnagyobb lövőerővel rendelkező játékosa éppen kapura tört, amikor a levegőben meglökték. Az ilyesmit a szabályok a legszigorúbban rendelik büntetni, és nem is véletlenül, mert ez a fajta szabálytalanság igen komoly sérülésveszélyt rejt magában. A talajról elrugaszkodott játékos, miután a levegőben lökést kap, már nem tudja irányítani a földet érését, így hát teljesen ki van szolgáltatva a fizika törvényeinek. Szegény Béres Anita is fájdalmas arccal terült el a parketten, és amikor az Universitas orvosa beszaladt hozzá a pályára, nyomban jelezte a kispad felé, hogy a játékost sérülés miatt le kell cserélni.