Néhányan próbálták meggyőzni Szakács Jutkát, hogy gondolja át még egyszer a dolgot, a csapatkapitány – azaz a volt csapatkapitány – azonban hajthatatlan maradt.
– Nos, akkor most el kell döntenünk, hogy ki viselje a jövőben ezt a tisztet – mondta az edző, amikor elült a zsivaj.
A csapat Hajdú Évi javaslatára, egyhangú szavazással Verát, a kapust választotta meg kapitánynak. Nagy Kristóf odalépett hozzá, és amikor átadta neki a karszalagot, így szólt:
– Remélem, olyan sikerrel fogod összetartani a gárdát, mint amilyen sikerrel a védelmet szoktad irányítani.
Másnap került sorra a dánok elleni mérkőzés, amelynek első félideje felért egy rémálommal. A skandinávoknak egyszerűen minden sikerült a pályán. Ahogy sportberkekben mondani szokták: még a kapufa is velük volt. Az ő lövésük befelé pattant a lécről, a mieinké pedig kifelé. De a debreceni lányok nem csak a szerencsével álltak hadilábon. Olyan erőtlenül, ötlettelenül játszottak, mintha minden tudásukat az öltözőben hagyták volna, így aztán törvényszerű volt, hogy hétgólos hátránnyal ért véget számukra az első félidő.
Az Universitas játékosai lógó orral vonultak pihenőre. Az öltözőben sorra lerogytak a padokra, és szótlanul meredtek maguk elé. Ebben még nem is lett volna semmi szokatlan, azonban az edzőjük is így cselekedett. Ő sem szólt egy árva szót sem, csak bámult kifelé az ablakon. Amikor már elviselhetetlenül hosszúra nyúlt a hallgatás, Vera, az újdonsült csapatkapitány törte meg a csendet:
– Nem akarsz nekünk valamit mondani? – tudakolta a mestertől.
– Ugyan mit mondhatnék? – kérdezett vissza Kristóf.
– Hát, hogy vigyázzunk a gyors leindításokkal, meg zárjuk szorosabbra a védekezést…
– Na látod, tudjátok ti magatoktól is, hogy mit kellene jobban csinálni: vigyázni a gyors leindításokkal, szorosabbra zárni a védekezést, és így tovább – fakadt ki az edző, és végre elfordult az ablaktól. – Csakhogy nem ezzel van a probléma. Nem arról van szó, hogy az elmúlt fél órában elfelejtettetek kézilabdázni. Az a baj, hogy elveszett a hitetek. Márpedig, ha nem hisztek benne, hogy képesek vagytok végrehajtani az utasításaimat, akkor én hiába adom a legjobb tanácsokat, hiába választom a legzseniálisabb taktikát, mindez fabatkát sem ér.
– Hát akkor add vissza a hitünket! – kiáltott fel Évi, és kétségbeesve járatta a tekintetét az edzőn és a csapat pszichológusán.
– Ugyan, nézz már az eredményjelző táblára! – legyintett elkeseredetten Béres Anita. – Hét gól a hátrányunk! Egyetlen félidő alatt!
Ekkor végre Ákos is megszólalt:
– És hány félidő van még hátra?
Mindenki felkapta a fejét erre a naivul hangzó kérdésre. Mi történt? A csapatpszichológus elfelejtette a kézilabda legelemibb szabályait?
– Csak arra szeretnélek rávezetni titeket – magyarázta az Almási fiú –, hogy ha a dánoknak sikerült egy félidő alatt hétgólos előnyre szert tenniük, akkor a szünetben kétségkívül elmondható: számunkra is elegendő idő áll rendelkezésre, hogy a második félidőben ledolgozzuk a hátrányt, sőt, a magunk javára fordítsuk a mérkőzést. Már feltéve, ha hiszünk benne.
Eme utolsó kijelentés ellenpontjaként hatott, amint valaki ezt dörmögte az orra alá:
– Mégiscsak szerencsésebb lett volna valami módon elkerülni a dánokat…
Nem kell ahhoz szakértőnek lenni, hogy az ember felfogja: ez a csapat ma vereségre ítéltetett. Hit nélkül pályára lépő játékosoknak egyszerűen nem lehet más a sorsuk. Bár Nagy Kristóf mindent megpróbált a második játékrészben – sorozatos cserékkel frissítette, és folyamatosan buzdította a csapatát – végül mégis négygólos vereséggel vonult le a pályáról az Universitas. A lelátón helyet foglaló magyar szurkolósereg pedig szomorúan figyelhette, amint a dánok önfeledten ünneplik a döntőbe jutást.