Esteban nagyjából ahhoz hasonló haragot érzett Lanagrid iránt, mint amikor annak idején a lány elárulta neki, hogy még alig múlt tizennégy éves. Ráadásul mindez már a második együttlétük után történt. Akkoriban a főszakács napokig vívódott magában, álmatlanság is gyötörte, és egy beteg lelkű kéjencnek érezte magát. Aztán persze számtalan mentséget talált a tettére.
Először is kényszer alatt cselekedett, ugyebár. No és küllemre Lanagrid sokkal inkább tűnt a huszadik születésnapja felé tartó nagylánynak, mint tizennégy esztendős kis csitrinek. Különben is, egyes földi kultúrákban a Lanagrid korú lányok már réges-rég anyák, nem igaz? Arról nem is beszélve, hogy ez itt a középkor. És ezen a ponton nem tudott nem eszébe jutni a világirodalom egyik gyöngyszeme, a földi régmúltban játszódó Rómeó és Júlia. Hány éves is volt Shakespeare hősnője a történet idején? Még annyi sem, mint Lanagrid! Na ugye!
Ám egy dologban mégis más volt ez a mostani helyzet. Bár a főszakács akkoriban elég sok mentséget talált magának, most nem tudott mentséget találni Lanagrid szigorú viselkedésére. És a legborzasztóbb ebben, hogy még meg sem lehet magyarázni neki a helyzetet! Esteban pontosan el tudta képzelni, milyen arcot vágna a lány, ha előhozakodna neki azzal a mesével, hogy ő igazából egy Föld nevű bolygóról származik, sejtelme sincs, hogyan került ide, de roppantul szeretne már hazajutni. Mint ahogy azt sem értené, miért kiváló hívószó ehhez az olimpia…
Lanagrid közben egyáltalán nem vette észre, mennyire lelombozta a főszakácsot. Sokkal inkább el volt foglalva a saját problémáival.
– Nagyon rossz érzésem van atyámmal kapcsolatban – sóhajtott fel a mennyezetet bámulva. – Ma este úgy beszélt velem, mint aki a halálra készül. Lehet, hogy megtudott valamit az orvostól, amit még én sem tudok? Mindenesetre ijesztő, hogy életemben először úgy szónokolt, mint aki legszívesebben máris átadná nekem a trónt…
Esteban nem vette komolyan a lány szavait. Még hogy Kalrund úgy szónokolt! No hiszen! A vén szeszkazán. Biztosan benyakalta addigra mind a három üveg bort. Annak hatására egy vadászkutyához is úgy beszélt volna, ha történetesen egy eb tartózkodik vele szemben a trónteremben, mintha neki akarná átadni a helyét.
Persze nem engedhette meg magának, hogy ne mutasson érdeklődést, ezért rákérdezett:
– Hogyhogy neked adná át a trónt? Hát nem a bátyád örökölné a fejedelmi címet apátok halála esetén?
– Ehh, mit tudsz te az öröklési rendről, meg erről az egészről?! – legyintett Lanagrid, miközben kipattant az ágyból, és öltözködni kezdett. Nem is értette magát. Mi a fenéért teregeti ki ezeket a dolgokat egy közrendű személy előtt? Elment az esze? Akármilyen csodás szerető is, amilyen talán nem akad még egy egész Evilágon, ez mégsem lehet ok arra, hogy ilyen mélyen beavassa a lelke titkaiba!
A lány szó nélkül faképnél hagyta Estebant, és visszasietett a trónterembe. Azt remélte, talán életre tudja pofozni annyira az apját, hogy újra elbeszélgethessen vele. Mert mondanivalója aztán volt bőven. Vagy inkább kérdései.
Szerencséje volt, Kalrund éppen magához tért, és nagyot nyújtózott a székében. Egy darabig hunyorgott, aztán viszont egyenesen rámeredt a lányára:
– Hát te még mindig nem feküdtél le? – kérdezte csodálkozva.
„Ha megtudnád, kivel feküdtem le, miközben te horpasztottál, az állad is leesne” – gondolta Lanagrid, de hangosan csak ennyit szólt:
– Van pár kérdés, ami nem hagy nyugodni.
– Hát akkor csak tedd fel őket bátran! – biztatta a fejedelem. – Úgy tanul a gyerek, ha kérdez.
– Mondd, atyám! Miért engeded, hogy ezek az osmosisi kikiáltók szabadon járhassanak-kelhessenek az országodban? Tudod, akik azt az olimpiát, vagy mi a búbánatot népszerűsítik. Ha a helyedben lennék, én ezeket a vásári komédiásokat korbáccsal verném vissza egészen Királyrévig, ott meg beledobálnám mindet a tengerbe.
– Látom, alaposan felmérgelted magad – vigyorodott el Kalrund. – Mindenesetre igen sok tanulnivalód van még a diplomácia terén, egyebekről nem is beszélve. De hogy lásd, milyen jó atyád vagyok, most elmesélek neked néhány dolgot.
Ehhez azonban előbb szükség volt némi óvintézkedések foganatosítására, így hát Kalrund, két kezével az asztalra támaszkodva, nagy nehezen felemelkedett a székéből, és odatámolygott az ajtóhoz. A kilincsben megkapaszkodott egy darabig, mintha valamihez időt akarna nyerni – pedig igazából csak egyensúlyt szeretett volna –, aztán kilépett a helyiségből, és odaszólt a két ajtónállónak:
– Szolgálatotok mára befejeződött, mehettek aludni.
A katonák meglepődve fogadták a bejelentést, az egyikük meg is jegyezte:
– No de felséges uram, nem hagyhatunk őrizet nélkül! Ez ellenkezik a…
– Fogd be a pofád, vagy megharaplak! – vakkantotta a fejedelem. – Nem hallottad, mit parancsoltam?
Az akadékoskodó katonának inába szállt a bátorsága. Bizony, hallott ő már olyan esetről, amikor a részeg uralkodó valóban megharapott egy testőrt, és igazán nem szeretett volna a sorsára jutni, egyéb fenyítésekről nem is beszélve. A két katona tehát elhagyta őrhelyét, de hogy később ne lehessen őket semmiért hibáztatni, a folyosó második kanyarja után megálltak, és elhatározták, hogy a váltásig ott posztolnak tovább, abból talán nem lesz baj.
Kalrund becsukta maga után az ajtót, és megnyugodva visszaült az asztalhoz. Most már tényleg nem hallhatja senki, amit a lányának készül mondani. Lanagridra emelte véreres tekintetét, majd így szólt:
– A diplomácia nem úgy működik, hogy először ígéretet teszek Osmosis követének, miszerint a küldöttségeik sérthetetlenséget élveznek a fejedelemség területén, aztán uralkodói szavamat megszegve Királyrévig korbácsoltatom az olimpiai kikiáltókat. A tengerbe hajigálásról nem is beszélve.
– Én ezt megértem, atyám – bólintott Lanagrid –, de miért kellett egyáltalán ilyen ígéretet tenni? Eleve azt kellett volna mondani a követnek, hogy Osmosis hülye kikiáltói menjenek az anyjuk keservébe olimpiát hirdetni, de ide, a fejedelemségbe be ne merjék tenni a lábukat. Most aztán megeheted, amit főztél! Rőtvár egész szolganépe erről a nyár végi versengésről beszél, láthatóan igencsak felizgatta a gondolatvilágukat. Mi lesz, ha nyárutó havára a személyzet fele Osmosisba szökik?
A részeg Kalrund ráhajolt kissé az asztalra, miközben vigyorogva nézett a lánya szemébe, és elkezdte mórikálni magát:
– Próbálom elképzelni, ahogy Iva mama, a kövér dajkád Osmosisba szökik, és ott részt vesz az olimpián magasugró versenyszámban, csak nem nagyon sikerül! Hihehöhöhö!
Lanagrid alig leplezett megvetéssel pislogott a részegen bohóckodó atyjára:
– Tudod, amikor így viselkedsz, nagyon nehéz elhinnem, hogy komoly terveid vannak velem kapcsolatban, atyám.
– Pedig így igaz – húzta ki magát a fejedelem, és minden átmenet nélkül elkomorodott az arca. – Most be is fogom bizonyítani számodra, hogy igenis a bizalmasom lettél a mai nappal kezdődően. De figyelmeztetlek! Minden, amit most elmondok neked, súlyos államtitok. Ha megtudom, hogy bárkinek is eljárt a szád arról, amit a következőkben hallani fogsz, akkor tudni fogom, hogy nemcsak fiam nincs, de már lányom sincsen. Megértetted?
– Igenis, atyám – hebegte ijedten Lanagrid, mert e percben különös csillogást vélt felfedezni szülője szemében, ami már korántsem az elfogyasztott bor hatásának volt betudható. Kalrund arca szinte ijesztővé vált a fáklyák sárga fényében, és mintha a hangja is egészen másképp csengett volna, mint alig néhány pillanattal korábban.
– Ez az olimpia nevű verseny igazán remek találmány Dariosz kormányzótól – kezdte a tájékoztatást a fejedelem. – Kiváló alkalmat nyújt rá, hogy végre lecsaphassunk erre az elátkozott köztársaságra. És most nem a magam nevében beszélek, hiszen a fejedelemség egymaga szinte elenyésző erőt képvisel, ami az Osmosis elleni harcot illeti. Csakhogy formálódik egy nagyon is számottevő koalíció, amelynek tagja a Szigetvilág összes királya, és hozzájuk csatlakoztam én, mint a földrészünk déli partvidékének legjelentősebb uralkodója.
