Hierarchia

Borzasztóan utáltuk egymást. Én huszonhárom voltam, ő negyvenkettő. Nekem akkor egy néni volt. Úgy is szólítottam. Erzsike néni. Mint amúgy mindenki más is a cégnél. Mármint az én korosztályomból. Sokan voltunk ott akkoriban fiatalok.

Ő engem Jánosnak szólított. Mindig szigorúan Jánosnak. Már ezt is gyűlöltem benne. Miért nem tud Janónak hívni, mint mindenki más? Értem én, hogy a főnököm, de most tényleg akkora truváj csoportvezetőnek lenni egy nyomorult csomagszállító cégnél? Misi bácsi is csoportvezető, mégis képes Janónak szólítani engem.

Egy pénteki napon olyan kéjes arccal közölte, hogy rovancs lesz, mint egy igazi hárpia. És azt is tudtam, hogy tisztában van vele: nem fog egyezni a kasszám. Biztosan eljutottak hozzá a pletykák, és nyilván azt is tudta, hogy hétfőn már nem okozna nekem semmiféle problémát az ellenőrzés. Addigra visszaraknám a pénzt, és fillérre egyeznék.

De nem. Örömmel és jelentőségteljesen kért meg, hogy vigyem a csoportvezetői irodába a személyi kasszámat, ahol természetesen majd két tanú jelenlétében megtörténik a leltár. Biztos élvezte, hogy milyen fejet vágok. Fel tudtam volna rúgni. De konkrétan.

Ha találkoztunk a cég folyosóján, az egy tanulmány volt. A folyosó ugyanis hosszú, és amikor befordul rá az ember valamelyik végén, akkor látja, hogy ki jön szembe, ki álldogál egy-egy ajtóban, amelyik a csomagfelvételi teremre és az ügyféltérre nyílik, egyszóval: kinek kell majd köszönnie, amikor odaér. Számtalanszor előfordult, hogy megláttam Erzsike nénit, aztán ő is engem, és aztán valamelyikünk befordult az első útba eső ajtón, csak hogy ne kelljen köszönni a másiknak.

Rühelltük egymást. Igen, idáig fokozódott a gyűlölet. Pedig csak egy szimpla ellenszenvből indult. Olyanból, amilyet napjában tucatszor érez az ember, amikor például tömegközlekedik, vagy mondjuk megmártózik egy aluljáró népsége körében.

Péntek volt akkor is, emlékszem. Délelőttös voltam. Nehezen, de letelt a műszak, már alig vártam, hogy Gézuka megérkezzen. Gézuka egyébként egy nő volt. Egy magányos lány. Olyan harmincas, teljesen átlagos teremtés. Már senki sem emlékezett a cégnél, hogy miért kapta ezt a hülye becenevet. Engem meg nem is érdekelt. Ő engem Janónak szólított, tehát tök rendes fazon volt, én pedig nem akartam kilógni a sorból, Gézukáztam én is.

Azt hittem, levált hamar, aztán mehetek a búsba. Totál kivoltam. Az összes létező üzleti partnerünk megtisztelt a látogatásával, és mindegyik legalább ötven csomagot adott fel. Egy perc nyugtom nem volt tőlük egész délelőtt.

Egyszer csak nyílt a csoportvezetői szoba ajtaja. Gézuka hajolt ki rajta, a nevemen szólított. Bementem. Döbbenet volt. Erzsike néni az asztalra borulva sírt. Aztán erőt vett magán, felállt, odajött hozzám, és megkért, hogy vállaljam el a délutános műszakot is. Tudja, hogy kegyetlenül megterhelő volt már eddig is a napom, és hogy hétvége van, de Gézukát most el kell kérnie tőlem. Így mondta. El kell kérnie.

Kicsit sem értettem, hogy mi van. Ilyennek még sosem láttam ezt a spinét. Nagyon összetört. A szemfestékét lemosta a könny, gyalázatosan maga alatt volt. Gézuka elmesélte, hogy Erzsike néni kislánya autóbalesetet szenvedett Budapest alatt, mentőhelikopterrel vitték kórházba, élet és halál között lebeg.

– Oda kell mennem, de én nem tudok most vezetni – suttogta Erzsike néni, és nekem kezdett összeállni a kép. Tehát Gézuka fog vezetni, ezért nem válthat most le engem.

Nem tudom, mi jött rám, csak annyit bírtam kinyögni:
– Számíthat rám, Erzsike néni.

A lány aztán felépült. De pár évvel később kivándorolt Kanadába, és hátrahagyott egy kisunokát Erzsike néninek. Talán kétéves lehetett a kissrác. Ma már nem is emlékszik az anyjára. Már ha az ilyet lehet annak nevezni.

Erzsike nénivel attól a balesetes naptól kezdve jóban voltam. Máig emlékszem, milyen megdöbbentő volt, amikor először rám mosolygott. De a magam számára még sokkal megdöbbentőbb volt, amikor azon kaptam magam, hogy miután elhaladtunk egymás mellett a folyosón, én utánafordulok, hogy megnézzem, milyen a feneke. Kicsit sem érdekelt azelőtt, de akkor szinte magától értetődő volt.

Hamar eljött ezek után az az újabb péntek. De ezúttal este. Nyomorult napom volt megint, ráadásul délutános műszakban. Amikor bevittem a csoportvezetői irodába az elszámolásomat, már mindenki hazament rajtam kívül. Erzsike néni meg ott görnyedt valami hülye kimutatás fölött. Látszott, hogy neki sem volt egyszerű a napja.

Meg az is látszott, hogy milyen a melle. A fehér blúza felülről, ahonnan rálátásom volt, amikor az asztala mellett megálltam, nem titkolt el semmit. Tökéletesen kirajzolta a melleit. Nem voltak se kicsik, se nagyok, se hívogatóak, se taszítóak. De bennem valami olyan elementáris vágy ébredt, hogy nem tudtam parancsolni magamnak. A bal kezem elindult, és csak nagyon óvatosan ért hozzá a fehér blúzon is átütő mellbimbójához.

Emlékszem, kicsit sem értettem, hogy mi történik velem. De ezzel nem voltam egyedül. Ő felnézett rám, még amikor hozzá sem értem a kezemmel, csak közelítettem felé, és mintha csodálkozott volna, de hamarosan a mellén landolt az egész tenyerem, és ő nem ellenkezett. Gyöngéden simogatni kezdtem, és közben néztem az arcát, ahogy szinte esdeklően tekint rám, aztán letérdeltem mellé, és megcsókoltam.

Úgy estünk egymásnak, mint akik még sosem szeretkeztek, és ez az egyetlen esélyük az életben. Kapkodva és elvarázsolva hántottuk le egymásról a ruhát, talán már akkor is kicsit önkívületben, és hamarosan a szőnyegen találtuk magunkat, egybeforrva.

Emlékszem, ahogy fölé hajoltam és aztán beléhatoltam, egy pillanatra azt hittem, hogy ez majd elégtételt nyújt, és jogos bosszútól lihegve fogom meghágni, mint aki kárpótlást akar minden megaláztatásért. De még csak időm sem jutott erre gondolni, máris belemerültem a percekkel korábban még elképzelhetetlen őrületbe, és hagytam, hogy az összes érzelmi hullám és minden legyűrhetetlen testi vágy egyre csak hajszoljon a kielégülés felé.

Elképesztő nő volt. Magával ragadó szerető, imádnivaló ember, megejtő törékenységgel, önfeledt kitárulkozással, mindennel, amitől a másik fél azt érezheti, hogy most ő uralkodhat, de azokban a percekben nyoma sem volt az alá- és fölérendeltségnek. Sokkal inkább az elfogadásnak és az összeolvadásnak.

Szerettem minden mozdulatát, imádtam minden nedvét, ízlett minden porcikája, a mai napig őrzöm az arcát, ahogy elélvez és közben magához és magába szorít, ölelő kezeivel a testemen.

Sokáig nem mertünk egymásra nézni. Talán egyikünk sem tudta megfejteni, mi történt itt az előbb.

Felmondtam a csomagkézbesítő cégnél. Nem lehetett továbbvinni a dolgot, semmilyen értelemben.

Tizenhárom évvel később találkoztunk újra. Akkoriban egy rövid időre beálltam postásnak. Én vittem ki a nyugdíját. Persze ezt nem tudtam előre. Nem ismertem fel az asszonynevét.

Egyedül volt otthon. Behívott. A nappali kis dohányzóasztalán aláírta az utalványt. Én meg kifizettem. Emlékszem, ahogy az arcát néztem, miközben…

Kérdezte, iszom-e egy kávét. Mondtam, nem élek vele. Ekkor érkezett haza az unokája. Akit a Kanadába kivándorló lánya hátrahagyott még annak idején. Meg Gézuka. Hamarosan nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ők együtt élnek itt. Hárman. Ki tudja, mióta.

Mentem a nagy postástáskával az utcán, és elfogott a sírás.