– Bocsássatok meg az iménti szavaimért – szólalt meg csöndesen Dariosz a Kormányzói Hivatalban, és szinte esdeklően nézett földi embertársaira. – Pont ti nem érdemeltétek meg ezt, akik ma mellettem voltatok, vagy éppen az első szóra siettetek a segítségemre. Egy hálátlan, felfuvalkodott pojácának tűnhetek most a szemetekben, de higgyétek el, hogy…
– Ne folytasd – tette a vállára a kezét Szubotáj. – Mind jól tudjuk, mennyire nehéz napod volt ma.
Más esetekben talán mindenki a tatár szokásos cinizmusának tudta volna be ezt a megjegyzést, de most érezni lehetett, hogy sem nem gúnyolódik, sem nem tréfál.
– Részemről is borítsunk rá fátylat – csatlakozott Attila is, majd felemelkedve az asztal mellől így folytatta: – Viszont én úgy érzem, menten megfulladok, ha nem mehetek friss levegőre. Járnom kell egyet, és ki kell szellőztetnem a fejem, különben úgy járok, mint te, kormányzó. Azért is érzek együtt veled, mert én is úgy vagyok vele, hogy kezdek becsavarodni, lassan elborítják az elmémet ennek a durván sűrű napnak a történései. Jót fog tenni egy kis séta, azt hiszem.
– Veled tartok – állt fel a tatár, aztán újra Dariosz vállára tette a kezét: – Itt leszünk a közelben, ha szükséged lenne ránk, kormányzó. De talán nem lesz hiábavaló, ha a társammal járunk egyet a főtér környékén. Ki tudja, talán észreveszünk olyasmit is, amit senki más nem vehet észre, aki nem volt ma ott a szorosban.
Miután az anagur törzsfők távoztak, Dariosz az olasz fiúra nézett, és így szólt:
– Mától fogva azon személyek közé tartozol, akik minden körülmények között viselhetnek fegyvert a jelenlétemben.
– Köszönöm a bizalmadat, kormányzó, ez igazán megtisztelő – hajtotta meg a fejét ültő helyében Mario –, de most éppen azon vívódok, hogy talán nem a te közeledben kéne lennem, hanem a kedvesem közelében.
Dariosz elgondolkodva meredt maga elé néhány pillanatig, aztán bólintott:
– Igazat adok neked, a te helyed most az Orgil-birtokon van. Arra kérlek, legyél ott a szemem és a fülem. És ne csak Emmára vigyázz, hanem Sztavrila úrnőre is.
– Úgy lesz, megígérem – emelkedett fel a helyéről az olasz fiú. – Ha most elindulok, sötétedésre ott is lehetek.
– Akkor hát hajrá – intett a kormányzó, és újra maga elé bámult. Észre sem vette, amikor az ajtó becsukódott Mario után.
Aztán hirtelen, mintha feléledt volna, az ajtóhoz sietett, és kiszólt az őrnek:
– Kéretem a titkáromat a fürdőbe. Azonnal.
