Megmondták neki, még ott, a kórházban. Nem volt semmilyen levél, meg „sajnálattal értesítjük” baromság. A doktor úr megmondta.
Két hónap. Legfeljebb. Ezt mondta a doktor úr.
Nem akart felvenni semmiféle kezelést. Értelmetlen. Alá is írta. A doktor úr bólintott.
Tulajdonképpen nagyon emberséges volt ez az orvos. Milyen jó fej! Vajon hány embernek mondhatja meg nap mint nap, hogy fél év, két hét, pár hónap, pár év…?
Ilyeneken gondolkodott, amikor kilépett a kórház kapuján. A nyomorult kis öltönyében. A tiszta ingében. Az ünneplő ingében. Amit persze már átizzadt rég, talán kétszer is. Egyszer a röntgen előtt, egyszer meg a vizsgálóban.
Ünneplő… Na hiszen! Minek ennyire kiöltözni ahhoz, hogy az embernek megmondják, mikor fog meghalni? Ez talán valami jeles esemény? Mint az érettségi? Meg az esküvő?
Hirtelen elkezdett fájni a foga. Micsoda hülyeség! Pont most kezd el fájni, mikor ezt a két hónapot is kibírhatná? De szerencsére most már van megoldás. A foga is meg fog halni vele, két hónap múlva, és a fájdalom is elenyészik a semmiben, akárcsak ő maga, az egész alsó állkapcsa, meg minden, ami ő maga…
Tényleg, vajon milyen lesz ő két hónap múlva? Ezt nem kérdezte meg a doktor úrtól. Hogy végül is mi lesz a lefolyása ennek. Pedig amilyen őszinte, biztosan elmondta volna, hogyan is zajlik le egy ilyen. Hirtelen, vagy csak úgy lassan, elenyészve…
Útba jött egy söröző a buszállomás felé. Érdekes, eddig még észre sem vette. Idefele jövet sem. Pedig biztos itt volt már akkor is. Csak hát az ember mit vesz észre? Ami fontos neki, nem igaz?
Hát most beült. Megkívánta a sört. És közben lelkifurdalása volt. Nem tudta, mennyi lehet itt egy korsó sör, de úgy érezte, ez neki most jár. Haragudni fog majd az asszony, de ott egye meg a penész, egy halálraítéltnek mindig jár egy sör.
Beült? Dehogyis. Mit is képzelt? Már nevetett magán. Amióta kijött a doktor úrtól, most először. Inkább kiült. Odabenn ugyanis nem volt hely. Hát kiült a kerthelyiségbe, ami a járdán volt, a kopott presszó előtt.
Mint az egész életében. Próbált volna beülni, de csak kint volt neki hely.
Már majdnem az úttesten voltak a székek. A szélsők. Leült az egyikre. Letette maga elé a korsót. Aztán odahajolva, szánalmasan csücsörítve lehörpölte a sörről a habot. De nem bánta, hogy nézik. A gyerekkora jutott eszébe, amikor az apja megengedte neki, hogy az övé lehessen a hab. Aztán kézenfogva mentek haza. Most is érezte az apja kezének melegét, csodálatos biztonságát, a semmivel össze nem hasonlítható nagyszerűségét.
Három asztallal odébb összevesztek valamin, és az egyik delikvens azt kiáltotta a másikra, hogy dögölj meg. Ő meg majdnem felnevetett. Pedig olyan keserű volt a szájíze, mint az epe.
Dögölj meg? Hát ő bizony meg fog dögleni, talán sokkal hamarabb és sokkal nyomorultabbul, mint itt bárki, de hát ez itt semennyire sem fontos. Nincs ilyen verseny a presszó vendégeinek körében, hogy a jelenlévők közül ki döglik meg hamarabb, és milyen körülmények között.
Az autó már gumicsikorgatva fordult be az utcába, és a felbőgő motorhangból arra lehetett következtetni, hogy a sofőr továbbra is szeretne megdönteni valamiféle sebességrekordot, viszont ott volt az út közepén a kislány. Talán négyéves lehetett. Legfeljebb öt. Valahonnan szaladt valahova, persze óvatlanul és figyelmetlenül, most pedig megtorpant a félelemtől. Szó szerint ledermedt.
Az autó pedig jött.
Talán az asztal is felborult, nem emlékezett már rá, meg nem is érdekelte, mint ahogy a fél korsó sör sem. Kiugrott az útra, és felkapta a kislányt, elragadta a felé száguldó autó elől. Majd amikor a pillanat tört része alatt felmérte, hogy ez így, együtt nem lesz lehetséges, akkor eldobta a gyönge kis testet, az úttest túloldalára, a park füvére.
Mintha lelassult volna az idő. Legalábbis nagyon hosszadalmasnak és szinte unalmasnak élte meg azt, ahogy a kocsi hűtőrácsa nekicsapódik az arcának. Utána az első felfedezése az volt, hogy kirepül egy fog a szájából, de mivel ez pont a fájós foga volt, hát nem sajnálta.
Csak ezután élte át azt, és sajnos ezt is lelassítva, hogy valamilyen kemény alkatrész szétzúzza a homlokát, aztán kitöri az állkapcsát, és vércseppek repülnek mindenütt, lassan és méltóságteljesen, mintha csak valamilyen ünnep volna, és nem tűzijátékkal kellene betölteni az eget, hanem az ő vérével.
A feleségére gondolt ekkor, aki bizonyára haragudni fog rá, ha megtudja a hírt, és ekkor már azt is szégyellte, hogy egy sörözőben ült az esetet megelőzőleg. Nem volt szokása soha.
Miután elterült a földön, már nem nyitotta ki a szemét soha többé. De még érzett egy lágy, finom kis kezecskét, amelyik megfogta az ő kezét, és a legszebb és legvigasztalóbb élmény volt megérezni annak a kéznek a melegét, csodálatos biztonságát, a semmivel össze nem hasonlítható nagyszerűségét.
