A megkeresések szokatlanul magas száma miatt ma elkezdem a legutóbbi fejlemények megértéséhez szükséges információk közreadását. Mármint hogy miért szálltam ki a Meta-univerzumból. Nem rövid, szóval meg sem kísérlem egyetlen blogposztban összefoglalni, mert bármelyik görgetősáv öngyulladással vetne véget a pályafutásának. Kezdjük tehát az időrendbeli első megállapítással.
Einsteintől tudjuk, miszerint „az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen”.
Abban a bizonyos pillanatban először is rájöttem, hogy ez az idézet immár rám is vonatkozik. És bár azt már évtizedek óta tudom, hogy hülye vagyok, de minőségileg nagyon más érzés rádöbbenni, hogy most már definíció szerint is őrült.
Per definitionem. Azt hiszem, így írja a művelt latin. És úgy ejtjük, hogy per definíciónem.
Szóval, amikor a „per definitionem”-pillanatban ülsz a gép előtt, és megkérdezed magadtól, hogy ezt vajon miért csinálod, az nem varázslatos érzés. Mert akárhogy is gondolkodsz, nem tudsz rá értelmes magyarázatot adni.
Ugyan miért kéne nekem bármit is feltenni a Facebookra? Hoz új olvasókat az Osmosisnak? Hoz új olvasókat a rövid írásaimnak? Hoz számottevő mennyiségű új követést? Összegezve tehát: van-e bárminemű értelme???
És sajnos az csak a purgatórium kezdete, amikor a leghatározottabb nemmel felelsz mindegyik kérdésre. Az önmegsemmisülés akkor üt be, amikor rájössz, hogy ezeket a kérdéseket az elmúlt években rendre feltetted magadnak, és minden egyes alkalommal ugyanaz volt a válasz, mint most, te mégis újra és újra nekiveselkedtél, totál értelmetlenül.
Szóval, megőrültem. Megmondták a hangok is. Vagy legalábbis egy hang. De az nagyon egyhangúan. Köszönöm, Albert!
(folytatása következik)
