Az Osmosissal kapcsolatban álljon itt az utolsó fogadalmam és az utolsó ígéretem: megfogadom, hogy többé nem ígérek semmit, és megígérem, hogy többé nem fogadok meg semmit.
Elszenvedtem egy bizonyos sérülést a lábaimon, ennek folytán harmadik hete hadakozom a magyar egészségüggyel. Ez alliterációnak ugyan elmegy, de amúgy nem szép. És mivel kettes típusú diabéteszben szenvedek, nálam ez a sérülés sokkal komolyabb, mint egy rendes embernél.
Fentiekből következően igencsak korlátozva voltam az elmúlt hetekben a fejezetek megírását és letisztázását illetően. Nagyon szerettem volna a második születésnapon útjára indítani a hetedik kötetet, de az istenek és a lábaim nem így akarták.
Ráadásul abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy az Istenek alkonyának pont az első két fejezete nincs meg, így hiába sorakozik mögötte tucatszám a többi. Tehát még csak úgy sem dönthetek, hogy hadd szóljon, induljunk el, aztán majd csak lesz valahogy.
Mindegy már. A tanulságot és a lényeget az első bekezdésben megírtam, itt meg egy újabb előrejelzés jöhetne, de nem jöhet, mert az első bekezdés értelmében olyan soha többé nem lesz. Ám azért én igyekszem, higgyétek el. Vagy ne.
Vesszen a Bagaméri-átok!
Sokáig éljen az Osmosis!
Akkor is be fog alkonyodni az isteneknek, de mint a huzat! (Ilyen hülye képzavart tán még a mesterséges unintelligencia sem bírna írni. Pedig az is nagyon hülye szegény. Lásd a bejegyzés illusztrációját.)
hát ez most rendesen letaglózott….
<3