Debrecen külterületén, a Nyulas nevű részen az első világháborúból hazatért bakák számára osztogattak nadrágszíjparcellákat annak idején. Az én dédapám is ott kapott egy kis földet, hogy felhúzhasson rá egy vályogházat. Gyerekkoromban a nyaraim jelentős részét a Nyulason töltöttem. A legszebb vakációim ott játszódtak.
A Nyulas ma már Debrecen előkelő kerülete. Soktízmilliós paloták szegélyezik az aszfaltutakat, némelyik előtt személyi testőr posztol, a kereszteződést a harmincötös főúttal rendőrlámpa vigyázza, de azért akadnak még aprócska vályogházak, megbújva a sznobrengetegben, dacolva az idővel, amelyek mind rám kacsintanak, ha elhajtok mellettük, és azt kérdezi az ablakszemük: emlékszel?
És én emlékszem.
Emlékszem a frissen fejt tehéntejre, az eső után szügyig sáros utakra, a cserépkályha semmivel össze nem hasonlítható melegére. Emlékszem a kopott biciklikre, a rosszul szabott, fekete zakókra, a zsíros kalapokra, az öregemberek pipájára, amit csak köpködve lehetett elviselni. Emlékszem nagyapám suszterműhelyére, az apró szögekre, a hasított bőr illatára, a fonott hintaszékre, és a létrára, ami a titokzatos padlásra vezetett. Emlékszem a tengeridarálóra, a rózsabokorra Dédike kis háza mellett, a terebélyes diófára, aminek az ágaira oly szívesen kapaszkodtunk fel, és emlékszem a kajla, napszítta cseréptetőre, amire a fa tetejéről lehetett rálátni.
Emlékszem a kert végére, ahol esténként bámultam a végtelen legelőt, amin most valami pökhendi társasház-komplexum terpeszkedik, és akik ott laknak, hát halvány fogalmuk sincs róla, hogy valaha ez volt a préri, tűzparipa futott a végében, és itt harcolt Suhanó Nyíl és Kis Hód a népéért. Esténként hazamennek az Audijukkal, és nem is sejtik, hogy azt a földet tapodják, ahol én valaha négylevelű lóherét kerestem egy Jutka nevű lánynak, és megígértem neki, hogy szeretni fogom, amíg csak élek.
És emlékszem a nagymamám meséire. Amikor leszállt az éj, és kiürült a Bendegúz tér, mi szépen elvonultunk az Úrrétje utcai kis házba, megmosdottunk lavórban meg dézsában, bebújtunk a dunna alá, és vártuk, hogy a nagymamánk meséljen nekünk. És ő mesélt hercegnőkről, királyfikról, gonosz törpékről és jóságos tündérekről, és szinte észre sem vettük, máris reggel lett, galambok burukkoltak a kémény tetején, és az asztalon ott gőzölgött a reggeli finom, friss tej.
A nagymamám a közeli gyermekintézetben dolgozott, ahol fogyatékos gyerekeket gondoztak. Számunkra nem volt idegen ezen gyerekek látványa, főleg azért nem, mert akkoriban napjában egyszer végigvezették őket a Nyulason, afféle egészségügyi séta gyanánt. Máig emlékszem a látványra, ahogy elvonulnak a zöld kerítésünk előtt, kézen fogva, aztán a játszótéren hintáznak, forgóznak és libikókáznak, akár a többi gyerek.
Ártalmatlanok és jólneveltek voltak, amint rájuk szólt egy felnőtt, azonnal meghunyászkodtak, pedig ad abszurdum a húszéves, vézna nevelőnő csak a hangerejében bízhatott egy jól fejlett, százkilós, negyvenéves nevelttel szemben. Bár kétségtelen, hogy ez utóbbinak óvodás szinten állt az értelmi fejlettsége.
Volt egy kedvencünk. A Zlotyi becenevű, aki pénzérméket gyűjtött. Már nem tudom, milyen okból és milyen apropóból találtunk egymásra. A barátommal és az unokaöcsémmel mindennap elbicajoztunk az intézet kerítéséhez, és ott megálltunk. Zlotyi hamarosan megjelent a kerítésnél, és olyankor csudajól elbeszélgettünk. Ez annyit takart, hogy mi hárman, apró, ostoba, gonosz kis ördögök, egymás vállát csapdosva, röhögve és gúnyolódva megpróbáltuk lefordítani, mit is akar mondani nekünk ez a kis debil.
Aztán egyszer meglepő fordulat állt elő. Zlotyi egyik nap ajándékot adott nekünk. Egy régi érmét. Mátyás király szerepelt rajta, egyikünk sem tudta, honnan szerezhette. A túloldalán az a felirat állt: Erdély visszafoglalásáért.
Elfogadtuk.
Aznap nem röhögtünk. Meg az utána következő napokon sem. Inkább arról tanácskoztunk, hogy ez igazán nemes gesztus, és akármennyire nem érti ez a kis csenevész, nekünk akkor is viszonozni kell az önzetlenségét. Mert megajándékozott minket valamivel, ami láthatóan számára is nagy kincs volt, és nehezen mondott le róla. Ki tudja, kitől kapta, és mi okból. De sokat jelentett neki, ez nem volt kétséges. Akkor pedig valahogy viszonozni illik a kedvességet.
Már nem emlékszem, mit vittünk neki. De azt tudom, hogy ott álltunk földre tett lábbal a kempingbicajunk nyergében a kerítés előtt. Csakhogy hiába vártuk Zlotyit. Nem jött elő, mint máskor, a láttunkra. És a pajtásainak is, akik a kerítésen belül játszottak, hiába mondtuk, hogy kit keresünk. Csak vigyorogtak debilen és értetlenül.
Egyszer aztán előkerült egy fehér köpenyes ápolónő. Ahogy jön a kerítésig, most is látom a vastag combjait és a végig befűzött, magas szárú fehér cipőjét. Megmondta, hogy a barátunk meghalt. Vigasztalt is minket, hogy már elmúlt negyven, és az ilyen kórban szenvedők korán halnak.
Felültünk a bicajunk nyergébe, és eltekertünk onnan. Az ajándékkal együtt. Belvíz volt, emlékszem, a fél legelő a víz alatt állt, békát fogtunk, és tocsogtunk az iszapban. Nem gondoltunk mi már akkor Zlotyira. Csak lepergett szépen a délután, mint annyi más délután azon a nyáron, és este már eszünkbe sem jutott az egész, csak hallgattuk a nagymamánk meséjét, amit akkor már a kishúgunknak mondott altatóul. Ez a Zlotyi nevű emberi lény pedig úgy múlt ki a föld színéről, mintha meg sem történt volna.