„Úgy élj, hogy amikor a gyerekeid a szeretetre, a becsületre és a tisztességre gondolnak, te juss eszükbe.” – Ez volt egy papírlapra írva, ami ma került elő Apám hagyatékából.
Úgy élt.
És valamiért fontosnak tartotta megőrizni ezt a papírlapot. Mint ahogy sok minden mást is.
Egy újságcikket a nyolcvanas évekből, amikor Anyu a Délibáb cipőbolt vezetője lett, és a Hajdú-bihari Napló szocialista örvendezéssel számolt be arról a körülményről, hogy Bogdán Antalné kartársnő kétmillió forintos forgalommal számol a következő gazdasági évre nézvést.
Egy oklevelet, amely tanúskodik róla, hogy Bogdán Antal egy kiváló lánghegesztő (de ez egyéb szakmunkás besorolásra nem jogosítja).
Egy születésnapi emléklapot az unokáitól, amelynek hátoldalán jó egészséget kívánnak neki, és biztosítják róla, hogy ő a világ legcsodálatosabb nagypapája.
Ezenkívül számtalan gyermekrajzot, bizonyítványt, két útlevelet, leírhatatlan mennyiségű regisztert az audio- és videokazettáiról, valamint egy Samsung típusú porszívó holland nyelvű használati utasítását.
És az összes cikkemet, ami valaha is megjelent bármelyik sajtótermékben, évtizedekre visszamenőleg.
Büszke volt rám, most már biztosan tudom.
* * *
Hazajöttek a Hugiék Sopronból megint, számos technikai, életvezetési, ügyviteli és egyéb problémát kellett megoldanunk. Az elmúlt három nap nagyon tömény volt, de okos beosztással jut idő mindenre. Ölelésre, ügyvédre, emlékekre, családozásra, NAV-ra, sírva vigadásra, lángosra és húslevesre, bármire, amire csak az ember akarja.
A céges dolgokat már előzőleg okosan elrendeztem. Gubanc és fennforgás nincs, az elhunyt helyett a két örököse, a fia és a lánya belép a cégbe, komplikáció nulla, a megoldás kézenfekvő. Az ügyvéd is Boglárka, akár a húgom, most végre szemtől szemben találkozhattak, és mindketten láthatták, ki az a személy, akit az elmúlt években tévesen hívtam fel a másik helyett, mert annyi eszem sincs, hogy az ügyvédet mondjuk a vezetéknevén vigyem be a névtárba. Legyen csak tele a cuccos mindenféle Bogikkal és Boglárkákkal, akikről ember nem tudja megállapítani, hogy akkor most kinek a kijének a kijei, de semmi baj. Na, halihó, kinn vagytok már a kertben?… Milyen kertben?… Ó, hát bocs, a húgomat akartam hívni…
* * *
Mindig szerencsém volt az elmenni készülőkkel. Az Isten úgy akarta, hogy ne legyen örök lelkifurdalásom a leendő nejem nagyapjával kapcsolatban, és még időben megírjam a visszaemlékezéseit. A lelkész abból tartotta a gyászbeszédet a temetésen.
A nagymamámmal is ki tudtam békülni, mielőtt elköltözött volna erről a rút árnyékvilágról. Megöleltük és összecsókoltuk egymást sok-sok év távollét után, hiszen „fiam, az élet túl rövid ahhoz, hogy valakire megharagudjunk” – mondotta volt nagyapám, és én megfogadtam a szavait.
És Apámnak is elmondhattam, amit akartam.
* * *
A konyhával egybenyitott étkezőben finom illatok terjengtek. Anyám húslevese, aztán meg a paprikás csirke, később a frissen gyúrt és kisütött lángos illata.
Az asztal mellett pedig folyt az emlékezés, a jobbnál jobb és meghatóbb történetek felidézése Papáról, aki óriás volt, mint Lóci hőse.
Vidámság és könnyek, elnéző félmosolyok, gyanútlan elbeszélés-kezdések, amelyek aztán sírásba fulladnak, keserédes nevetések, soha-soha nem feledhető sztorik, az élethűségig felidézett szavak, hanglejtések, mozdulatok és grimaszok…
És aztán a frissen kisült lángos, amit Papa is úgy szeretett, fokhagymásan, tejfölösen. Ahogy a felesége csinálta. Decemberben lett volna az aranylakodalmuk.
Bizony, rá kell ébrednem, hogy már ilyen vén vagyok, lassan ötven éve élek ezen a földön, és egyre többször fog el a félelem és a kíváncsiság, hogy vajon milyen lehet a vég, és egyre többször szorítja össze a szívemet valami láthatatlan kéz, amelyik úgy bánik egyszerű szívekkel, mint egy átlagos séf a félbevágott citrommal, esélyt sem adva.
Mert az Időnek alaptulajdonsága, hogy telik, ez különbözteti meg minden mástól, ami még a Világegyetemben fellelhető. Telik, és nincs benne könyörület, egy szikrányi sem.
* * *
Apámnak elmondhattam, amit akartam. Szó szerint az utolsó pillanatban. Az Utolsó Nagy Kerti Partin, a nyárbúcsúztatón. Ahol melléültem a hintaágy kopott ülésére, és kifejtettem, miért nagyszerű dolog, hogy ő az édesapám. És miért nagyszerű dolog, hogy én vagyok a fia, és szeretni fogom, amíg csak élek.
És elmeséltem én neki akkor mindenféle dolgokat, amiknek talán a felére sem emlékezett, de ez már sosem fog kiderülni, mert amikor hallgatta az élményeim elbeszélését, akkor elkezdett sírni, és utána már én is sírtam. De előtte még mindent el tudtam mondani neki, amit akartam.
Isten jó volt hozzánk azon a szeptember végi estén, és az Isten úgy akarta, hogy én mindent el tudjak mesélni az Édesapámnak, amit csak akarok.
Ezt a sírást fogom magammal vinni egyszer, Édesapám, a végtelenbe. És tovább.
