– Talán meg kellene fordítanunk a dolgot – szólalt föl a kis lengyel egy idő múlva. – Ajánljuk inkább néhány sztárnak azt, hogy jelentős összegű készpénz átadása után hajlandóak leszünk eltekinteni a kezelés alkalmazásától.
– Nem igazán tudlak követni, Tadeusz – motyogta Bill a fejét vakargatva. – Ki lenne olyan hülye, aki fizetne ezért?
– Mondok egy pár nevet, és azonnal megértitek, mire gondoltam – bizonygatta lelkesen Kowalski. – Például Julia Roberts, vagy Cindy Crawford, esetleg Madonna…
– De hiszen ők egyáltalán nem kopaszodnak! – értetlenkedett John. – Legalábbis nem látszik rajtuk…
– Viszont szakálluk és bajuszuk sem nő! – jelentette ki diadalmasan a kis lengyel, majd a megnyúlt arcok láttán plasztikus magyarázatba kezdett. – Képzeljétek el a következő szituációt. Felkeressük, mondjuk, Whitney Houstont, és rögtönzünk neki egy bemutatót. Ennek hatására belátja, hogy nem lenne kifejezetten előnyös a karrierje szempontjából, ha egyszer csak tömött angolbajusszal és körszakállal jelenne meg a nyilvánosság előtt. És ennek nem is kellene így történnie, ha fizetne a részünkre egy csinos kis összeget…
– Ha nem tévedek, a bemutató kapcsán rám célzott – szólt közbe idegesen szőke útitársnőjük az újságból felpillantva.
– Nézze, angyalom – vette hízelgősre a figurát Kowalski –, a fényképek és a videófelvételek esetében fennállna az a veszély, hogy retusálással és egyéb trükkökkel vádolnak meg minket, egyébiránt pedig kiskegyednek is illene valami módon hozzájárulni a termék sikeres értékesítéséhez…
– Maga csak rendezzen bemutatót a saját szakállára! – kiáltotta felháborodva Rebecca, akihez Bill azonnal csatlakozott, mert azok után, hogy kezdett ígéretesen alakulni a szerelmi élete, egyáltalán nem volt ínyére, hogy egy szakállas nőnek kelljen tennie a szépet:
– A bemutatót különben is jelentősen akadályozná az a körülmény, hogy előzőleg a testőrök félholtra vernének valamennyiünket – tette hozzá az elhangzottakhoz.
– Ugyan már! – legyintett fölényesen a kis lengyel. – A mai világban már semmi sem lehetetlen, akár a pipereholmijába is becsempészhetjük a szert, és ezt ő is megértené, higgyétek el nekem! – erősködött továbbra is, de mikor látta, hogy hasztalanul igyekszik, szinte rimánkodni kezdett:
– Könyörgöm, gondoljátok meg! Néhány százezerért én akár naponta ötször is megborotválkoznék, még ha nő lennék is…
– Kár több szót vesztegetni erre a hülye ötletre, ez nem járható út – jelentette ki Rebecca valamelyest nyugodtabb hangon. – Sokkal inkább EZ a megoldás – mondta határozottan, s közben kedvenc bulvárlapját a férfiak orra alá dugta.
– Tömeges marhavész Texasban… – betűzgette a címlapot Smily, majd tanácstalan arccal nézett körbe. – Nem értem. Minek a beteg marháknak haj?
– Ne azt nézze, maga szerencsétlen! – segített készségesen a szőke hölgy. – Ezt olvassa! – bökött rá egy fényképekkel illusztrált cikkre.
Az említett írás egy multimilliomos kereskedőről szólt, egy bizonyos Al-tarabulsi úrról, aki cirkuszi állatok és egyéb egzotikus jószágok adásvételével foglalkozott. Az interjúból az is kiderült, hogy a fickó Kuvaitból tette át székhelyét az Egyesült Államokba, még az öbölháború idején. Azóta sem bánta meg a dolgot. Az Alabama állambeli Jerry City közelében berendezett állatfarmja évről-évre jelentősebb profitot hozott cége számára.
– Az addig rendben van, hogy a manus tele van lóvéval – vette át az értetlenkedést Kowalski –, de miből gondolja, drága hölgyem, hogy abból hajlandó lenne átutalni a részünkre akár egy centet is?
– Nézze meg jobban azt a fényképet – dőlt hátra fölényesen Rebecca. – A vak is láthatja, hogy a fickónak parókája van. És milyen feltűnően rossz parókája! Nem is értem, egy ilyen gazdag ember hogy lehet ennyire igénytelen!
– No igen, ez mind szép, feltéve, ha igaz. Csakhogy fölmerül itt egy aprócska kérdés – csatlakozott Bill az értetlenkedők immár háromfős táborához (nem számítva Rodrigót, aki pedig igazán nem értett az égvilágon semmit az egészből). – Mi módon férkőzhetnénk a közelébe, hogy megtegyük neki diszkrét ajánlatunkat? Ha jól veszem ki a fényképekből és a cikkből, igazi keleti udvartartást vezet, szolgálókkal, testőrökkel, miegymással.
– Nyugalom, fiúkák! Már erre is kész a tervem! – vágta ki diadalmasan egyre zseniálisabb útitársnőjük. – Nicaraguai barátunk fog közbenjárni az ügyünkben!
Smily rögtön rosszallóan kezdte csóválni a fejét:
– Én igazán nem akarom megbántani Rodrigót, és ha akarnám sem tudnám, hiszen az egyik fülén be, a másikon ki…, de nem hiszem, hogy efféle multimilliomosok szóba állnának egy gorillával, pláne, ha az még süketnéma is. Ráadásul spanyol süketnéma! Arról nem is beszélve, hogy…
– Dugulj már el, Johnny! – intette le Kowalski, akinek az agyában épp ebben a percben kezdett halványan derengeni, mire is gondolt Rebecca.
Érzésem szerint ezen a ponton föl kell egy kicsit pörgetnem az eseményeket. Úgy vélem, nem lenne semmi értelme, ha először részletesen ismertetném szőke hősnőm tervét, melyet a kis lengyel épp most méltóztatik megsejteni, utána pedig pontról pontra újra leírnám az egész eseménysort. Azt hiszem, elegendő annyit előrebocsátanom, hogy Rebecca kisasszony tervét Kowalski hamis névjegykártyája ihlette, továbbá az újságcikknek az a részlete, melyből kiderült, hogy Mr. Al-tarabulsi szereti szorosan kézben tartani a cége ügyeit, ezért minden üzletkötésnél személyesen képviselteti magát, és egy személyben dönt cége minden ügyletéről.
Nos, tehát hőseink megkeresték a térképen Jerry Cityt, és elindultak Al-tarabulsi úr állatfarmjára, ami nem volt túl messze Daytona Beachtől, mégsem sikerült minden viszontagság nélkül odaérniük, mert néhány mérfölddel a cél előtt defektet kaptak.
