Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Morgan, kezében egy kókuszlikőrös palackot szorongatva. Bár az a szó, hogy belépett, túlságosan hízelgő arra a manőverre nézve, amit Bill barátunk a bejáratnál előadott. Először is olyan vehemensen tépte fel az ajtót, mintha legalábbis bajbajutott gyerekeket készülne kimenteni egy égő házból. Ezután azonban meglepő módon megtorpant, és furcsán billegni kezdett hol az egyik, hol a másik ajtófélfának ütközve. Úgy festett, mint egy nagyra nőtt focilabda, amely egy bődületes erejű szabadrúgás után egyik kapufáról a másikra pattanva nem tudja elhatározni, hogy most akkor a gólvonal mögé, vagy elé szándékozik bepottyanni.
Bill végül is a gól mellett döntött, komikus, evezőszerű karmozdulatok segítségével áthelyezte a súlypontját a küszöb mögé, s ettől végre megindult a pult irányába. Azonban ez a bizonyos súlypontáthelyezés túlságosan is jól sikerült, hősünk italtól elnehezült feje, mintha csak el akarna szakadni a törzstől, energikusan előrelendült. Bill, a hasraesést a futástól elválasztó vékony határmezsgyén lavírozva, egyre csak szaporázta a lépteit, hogy megpróbálja utolérni a saját fejét, de ez már nem sikerülhetett, mert néhány pillanattal később frontálisan ütközött a pulttal, és felrepedt homlokkal rogyott a földre:
– Egy whisky jéggel és egy ragtapasz – adta le rendelését közönyös hangon, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy valaki egy jóléti államban a pult alól rendel. Most azonban rendkívül praktikusnak bizonyult ez az eljárás, mert a vékony deszkafal túloldalán imádkozó pincérnő legalább meghallhatta a kérését.
– Igazán érdekelne, srácok – szólt oda gúnyosan két megszeppent cimborájának – hogy ha nem jövök be értetek, meddig szándékoztatok volna itt vacakolni.
A teljesen vétlen feltaláló még nem látta át tisztán, hogy amit a Kowalski és Társa cég jelen pillanatban művel, az nem vacakolás, hanem inkább vacogás. Ezért az egyik volvós fickó, a szesztestvérnek kijáró kollegialitás jegyében, előzékenyen tájékoztatta az eseményekről.
– Márpedig a barátom igazat beszélt – jelentette ki végül Morgan, mert határozott szándéka volt, hogy megmenti cimborái életét. – Nekem is ő növesztette ki a hajamat, pedig húsz évig voltam előtte olyan tar, akár egy villanykörte.
– Ne hencegj a parókáddal, mert téged is közéjük állítalak! – fenyegetőzött a kopasz óriás, majd belecsimpaszkodott Bill sörényébe, és elkezdte húzni felfelé. Ez újra felidézte hősünkben gyerekkorát és szülei méltánytalan eljárását vele szemben, de tartózkodott attól, hogy egy kétméteres izomkolosszust leanyázzon. Mellesleg így legalább fel tudott állni, amire jelen állapotában önerőből nem lett volna képes.
– Ez nem paróka! – jelentette ki Bill teljesen fölöslegesen, hiszen a mutatvány amúgy is meggyőzte a kétkedőket.
– És azt hogy tudod bebizonyítani, hogy régebben nem volt hajad? – kérdezte gúnyosan egy kis köpcös teherautósofőr.
Úgy látszott, fején találta a szöget, mert a vétlen feltaláló ezután tanácstalanul imbolygott a pult mellett, de a kopasz óriás, akit kezdett újból érdekelni a dolog, mentőövet dobott felé:
– Kapsz egy percet, hogy mutass nekünk egy fényképes igazolványt, amiben tar fejjel virítasz.
– Öregem, csak nem azt akarod mondani, hogy elhiszed, amit ez a kis pojáca előadott? – érdeklődött egyik türelmetlen kollégája, aki történetesen dús, göndör hajzattal rendelkezett, tehát a témában érzelmileg nem volt kompetens személy.
– Kuss legyen, Charlie! Most az én bőrömről van szó!
Magukra nézve ugyanígy vélekedtek Kowalskiék is, akik szintén egyre izgatottabban figyelték barátjuk igazolványkereséssel kapcsolatos igyekezetét. Az izgalomra megvolt minden okuk, mert a még mindig komoly egyensúlyzavarral küszködő Morgan egyelőre képtelen volt bármit is előhalászni a belső zsebéből. Ebben a kókuszlikőrös üveg is jelentősen akadályozta, amit mindvégig a jobb kezében szorongatott, és amikor valaki előzékenyen át akarta venni tőle, durván visszautasította a figyelmességet.
Végül sikerült előkotornia egy igazolványt, amelyet nyomban átadott a kopasz sofőrnek. Az óriás hosszasan vizsgálgatta a fényképet, majd úgy döntött, ad még egy esélyt a fickóknak, elvégre a verekedést később is megejthetik, egyébként pedig tényleg nagyon szerette volna, ha újból nő haja. A fél órával azelőtti események tehát megismétlődtek, azzal a különbséggel, hogy Kowalski ezúttal – Bill halk utasítására – a kókuszlikőrös üvegből dolgozott.
Egyebekben viszont hasonlóan zajlott a dolog, mint egy fél órával korábban. Még abban is, hogy a szőrtelen teherautósofőr a szer bemasszírozása után komolykodó arckifejezéssel, teátrális mozdulattal emelkedett fel a székéből:
– Srácok, különös bizsergést érzek a koponyámban! – rikoltotta egy másodvonalbeli kabarészínész modorában, társai azonban most nem díjazták hatalmas röhögéssel bejelentését.
– Hagyd már ezt a hülyeséget! – szólt rá unottan az egyik kollégája, aki a többiekhez hasonlóan csalódottan vette tudomásul, hogy a verekedés jelentős késedelmet szenved.
– Esküszöm, hogy komolyan beszélek! – lelkendezett amaz továbbra is, de csak azt érte el vele, hogy társai már-már ellenségesebben tekintettek rá, mint a Kowalski és Társa cégre. Ki is alakult egy kisebbfajta vita arra nézvést, hogy ki is a főnök a társaságban, aztán szóba került mindenféle kölcsönadott olajemelő és kerékanyakulcs, és a nézetkülönbségek rövid negyed órácska alatt odáig fajultak, hogy félő volt, nemsokára szerephez jutnak a szerszámok is. Ekkor azonban a kis köpcös, aki a szőrtelen óriás feje fölé hajolt, hirtelen elordította magát:
– Srácok, ennek tényleg beindultak a hajhagymái!
