Nagy Kristóf – bár eleddig nem volt szokása – most odament reklamálni a versenybírók asztalához, és ékes angolsággal így szólt:
– Uraim, ha jól tudom, ez itt az Európai Unió bővítésének tiszteletére rendezett torna. Maguk szerint úgy fest ez a mérkőzés, mint a barátság, a testvériség, az összetartozás nagy ünnepe?
A versenybíróság elnöke tehetetlenül tárta szét a karját, jelezve, hogy ők ugyan nem állíthatnak ki egyetlen durváskodó franciát sem a játékvezetők helyett. Egy másik, apró termetű, szemüveges zsűritag pedig széles mozdulatokkal, latinos hevülettel tessékelte vissza a kispadhoz a magyarok edzőjét.
A játék képe a továbbiakban sem változott jelentősen. Bár a franciák valamivel kevesebbet szabálytalankodtak, az Universitas lányait eddigre már kellőképpen megfélemlítették, így a magyarok játéka nem bontakozhatott ki megfelelően. Ez érthető is, hiszen hogyan várható el egy kézilabdázótól, hogy a tehetsége, tudása legjavát adja, ha közben folyton azt kell figyelnie, milyen irányból várhat egy-egy újabb alattomos csípést, gáncsot, netán ütést? Nem csoda hát, hogy hatgólos hátránnyal vonult az öltözőbe a Debreceni Egyetem csapata.
Az edző elsősorban a felelősséget próbálta meg levenni játékosai válláról:
– Kislányok! Akármi is lesz ennek a mérkőzésnek a végeredménye, az erkölcsi győztesek mindenképpen ti vagytok. És ez még akkor is így lesz, ha a második félidőben újabb hatgólos előnyt ver ránk az ellenfél. Arra kérlek titeket, továbbra se üljetek fel a provokációnak, ne menjetek bele az adok-kapokba, maradjatok mindvégig sportszerűek, hogy végül emelt fővel hagyhassátok el a pályát.
– A közönség egyre inkább mellétek áll – tette hozzá Ákos. – És ez nem is csoda, hisz a semleges nézők általában a gyengébb, a sportszerűbb csapat mellett teszik le a voksukat. Ez adjon nektek erőt a folytatáshoz!
Az Almási fiú nem is sejtette, hogy az előrejelzése fényesen beigazolódik. Amint megkezdődött a második félidő, a magyar szurkolótábor új taktikát vetett be. A franciák minden egyes durva megmozdulása után azt skandálta: „Európa! Európa!”, s kisvártatva a sportcsarnok teljes nézőserege csatlakozott hozzájuk. Egy idő után már akkor is irtózatos füttykoncert tombolt a csarnokban, ha egyáltalán a franciáknál volt a labda. És bizony a magyar lányoknak ez valóban hatalmas erőt adott.
Nagy Kristóf most új szempontot mérlegelt a cserék során. Az apróbb termetű, gyöngébb testalkatú lányokat a kispadra ültette, és azokat küldte pályára, akiktől várható volt, hogy fizikálisan is felveszik a küzdelmet az ellenféllel. Ez is hozzájárult a mérkőzés menetének átfordulásához, no meg az is, hogy az Universitas játékosaiban egyre inkább dolgozott a dac, a „csak azért is megmutatjuk” – hangulat, s a közönség fülsiketítő biztatásától támogatva sorra dolgozták ki a szebbnél szebb akciókat, és szinte futószalagon gyártották a gólokat. Közben a védekezésük is feljavult, s mindez azt eredményezte, hogy a félidő közepére egy gólra megközelítették az ellenfelet.
A gallok mestere időt kért, és megpróbálta felrázni a lányait, de ez csak arra volt elegendő, hogy a továbbiakban fej-fej mellett haladjanak a csapatok. Amikor az utolsó percet mutatta a nagyóra, 29:29 volt az állás. A franciák támadtak, s várható volt, hogy addig fogják húzni az időt, amíg csak lehetséges, és csupán akkor fognak kapura lőni, amikor már csak másodpercek lesznek hátra. A közönség folyamatosan passzív játékot reklamált, s már-már úgy festett, hogy a bírók is hajlandóak lesznek elvenni a labdát a franciáktól, amikor az irányítójuk gondolt egyet, és kilenc méterről váratlanul kapura tüzelt. Vera, a magyarok kapusa kiváló reflexszel ütötte ki a labdát, amely széles ívben szállt felfelé. Ekkor szinte egy pillanat alatt elcsöndesült a nézőtér, s mindenki izgatottan azt leste, vajon az aláhulló játékszert melyik csapat tudja megszerezni, kinek a kezében fog landolni a labda, kinek lesz esélye egy utolsó gyors támadást vezetni…
