Vasárnapi ebédek #35

Eláruljam? (5/5. rész)

Ákos végül is – engedve Imre kérésének – hagyta magát rábeszélni a Timivel való találkozásra, hogy végre a lány is elmondhassa az érveit. A randevúra ugyanabban a parkban került sor, ahol nem is olyan régen oly drámaian váltak el útjaik.

– Nem is tudom, hol kezdjem… – motyogott Timi zavartan.

– Talán az elején… vagy tudod mit? Tőlem belevághatsz a közepébe is – javasolta Ákos flegmán, de aztán édesapja szavaira gondolt, s megenyhülve hozzátette: – Na jó, megígérem, nem leszek cinikus. De cserébe te is ígérd meg, hogy végre őszintén elmeséled, mi is történt veled az elmúlt hetekben.

– Felbukkant a múltamból egy kedves ismerős – fogott bele nagyot sóhajtva a lány, aztán nyomban ki is javította magát, mondván, hogy az „ismerős” talán mégsem a legjobb kifejezés, hiszen nagyon szerelmesek voltak egymásba az illető fiúval a gimnáziumban, de aztán, amikor harmadikosok lettek, a fiú a családjával együtt elköltözött a Dunántúlra. Most viszont, hogy felvették a helyi egyetemre, visszaköltözött a nagymamájához. Így jöhetett létre az a néhány találkozás közöttük, amely aztán oly sok félreértésre adott okot.

– Világos – bólogatott komoly arccal az Almási fiú. – Csupán azt nem tudom felfogni, miért nem lehetett mindezt már hetekkel ezelőtt ugyanígy elmesélni? Annyira gyereknek tartasz, hogy attól féltél, nem értenélek meg?

– De Ákos, próbáld magad beleképzelni a helyzetembe!

– Tudod mit? Inkább te képzeld magad az én helyembe. Tegyük fel, hogy egyik este meglátsz, amint kart karba öltve andalgok egy lánnyal, aztán másnap úgy nyilatkozom a kérdéses időponttal kapcsolatban, hogy egész este a mániás depresszióról szóló jegyzeteimet tanulmányoztam. Azt hiszem, te is feltennél egy-két kérdést, mondjuk a tudathasadás témaköréből… De nem is ez a lényeg. Kérlek, mondd meg őszintén: beszéltél neki rólam… illetve rólunk?

– Nem – ismerte be Timi szemlesütve.

– Látod, itt van a kutya elásva. Ha most igent mondtál volna, hajlandó lennék megfontolás tárgyává tenni a dolgot, és komolyan mondom, valahogy legyűrném magamban ezt az ostoba féltékenységemet. Meggyőzném magam, hogy neked, mint nőnek, szükséged volt arra, hogy ne csak én tegyem neked a szépet. Így azonban éppen a leglényegesebb ponton sántít a történeted: ha tényleg csak arról volt szó, hogy jólesett nosztalgiázni az egykori szerelmeddel a régi szép időkön, ha tényleg nem volt vele semmilyen egyéb terved, akkor vajon miért nem említetted neki azt a tényt, hogy együtt jársz valakivel? Ennyire elhanyagolható volt számodra a szerelmünk?

– Ha azt akarod, nem találkozom vele soha többé! – fogadkozott a lány könnyekkel a szemében.

– Ez nem ilyen egyszerű, Timi – mondta csöndesen az Almási fiú. – Nem akarlak hitegetni: úgy érzem, soha többé nem tudnék már bízni benned. Márpedig ha egy kapcsolat nem a bizalomra épül, az megmérgezi a jelenét, jövője pedig végképp nincsen.

Eme utolsó randevút követően Ákos napokig tépelődött. Az egyik percben dühös és sértődött volt, becsapottnak és elárultnak érezte magát, a következő pillanatban meg legszívesebben a telefonhoz rohant volna, hogy haladéktalanul megbocsáthasson Timinek.

A helyzet szerdára kritikussá vált, amikor is a legidősebb Almási fiú éppen egyedül tartózkodott otthon. Márpedig az egyedüllét módfelett alkalmas arra, hogy az embert meggondolatlan cselekedetre sarkallja. Ákos is tudta ezt, s amint fel-alá járkált a nappaliban, hangosan fohászkodott:
– Istenkém, mit tegyek? Könyörgök, adj valami jelet nekem!

Nem állíthatjuk, hogy Ákos angyali türelmet tanúsított volna a Gondviselés iránt. Mindössze három percig volt hajlandó az égi jelre várni, aztán a telefonhoz sietett. Már éppen felemelte a kagylót, amikor csöngettek. Egy tündöklő szépségű lány állt az ajtóban, nagy paksamétával a kezében:

– Szervusz! Zavarhatlak egy pár percig? Közvélemény-kutatást végzek a családok televíziózási szokásaival kapcsolatban. Megengeded, hogy feltegyek néhány kérdést?

– Állok rendelkezésedre – mosolygott Ákos, egy pillanatig sem leplezve, mennyire elbűvölte a látvány. Aztán szélesre tárta az ajtót a csinos kérdezőbiztos előtt: – Kerülj beljebb! Idebenn mégiscsak kényelmesebben beszélgethetünk.

Úgy érezte, egyetlen perc alatt elszállt a lelkéből a Tímea utáni vágyakozás. Egy pillanatra kilépett a küszöbön, felkacsintott az égre, s ezt suttogta:
– Köszönöm, Uram.