Osmosis – 269. fejezet

– Na, idefigyelj! Én már mindent összeraktam fejben – győzködte Szubotáj a még mindig rémült arccal álldogáló pilótatársát. – Nem létezik jobb pillanat ehhez az akcióhoz, már csak azért sem, mert lehet, hogy ez az utolsó pillanat… Éjszaka van, tehát a bolygó légterében repülve nagyon jól tudok tájékozódni, akár műszerek nélkül is. Elég, ha a csillagos égre tekintek. Merthogy itt, lenn mindannyian látjuk a Zvezdát, amely Osmosis szigete fölött kering, gyakorlatilag állócsillagként, nem igaz? A cél tehát adott. És engem nem érdekel, hogy ezeknek az evilági népeknek a papjai, tudósai, vagy éppen sámánjai minek nevezik. Elvégre én tudom, hogy az ott az anyaűrhajónk.

– Az teljesen világos, hogy ha elegendő mennyiségű üzemanyag áll rendelkezésre, akkor el lehet érni a Zvezdát a vezérsugár nélkül is – ismerte el Oleszja –, viszont ha…

– Nincsen viszont ha! – csattant fel a tatár, és maga is megijedt, annyira határozott, szinte már bántó volt a hangja. De azért folytatta, ha már belekezdett, bár némileg halkabban: – Mire felérek, eljön a hajnal. A Nap szép fokozatosan megvilágítja a szigeteket, és onnan már látva repüléssel lehozom a Golub kettest. Neked magyarázzam, galambocskám?

Oleszja pontosan látta pilótatársa arcán, hogy nincs az a hatalom, amely eltántoríthatná a szándékától. Egy pillanatra elgondolkodott, majd villámgyorsan átállt az új terv szerinti cselekvésre. Megragadta Szubotáj karját, és így szólt:
– Induljunk a Régi Arénához.

Maguk mögött hagyták a lány lakosztályát, és jó darabig úgy lépdeltek egymás mellett, mint a régi szép időkben, amikor bevetésre indultak. Aztán a folyosó elágazásánál Oleszja megtorpant. Az egyik irányban a kormányzó hivatala volt, a másik irányban pedig az aulába vezető lépcső. A tatár már az utóbbi útvonal kövezetét taposta, igen határozott léptekkel.

– El sem búcsúzol senkitől? – szólt a társa után a szőke lány.

Szubotáj hátrafordult.

– Nincs vesztegetni való időnk – szögezte le. – Magyarázkodásra, vitatkozásra és búcsúzkodásra pedig végképp nincs. Ismersz jól, nem vagyok szentimentális típus. Ha balul üt ki a dolog, majd meséld el a többieknek, hogy szerettem és tiszteltem őket. Bár ha ezt maguktól nem tudják, akkor úgyis megette a fene.

A Régi Aréna sötétbe burkolózva várt rájuk. A bejáratnál álló őr úgy engedte be őket, mintha csak Evilág legtermészetesebb dolga lett volna, hogy az éjszaka közepén egy kutyafejű anagur törzsfő és egy csinos szőke hajadon felkeres egy immár használaton kívüli létesítményt. Szubotáj nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ennek a tagbaszakadt fickónak is manipulálhatta az agyát Raudona…

De nem volt sok ideje ezen töprengeni, mert a küzdőtérre érve már sokkal gyakorlatiasabb dolgok foglalkoztatták. Végül is mennyi ridezitet tud szerezni a bajtársa, és főleg mikorra?

Oleszja rögtön eltűnt az árkádok alatt, Szubotáj pedig rövid idő múlva azt látta, hogy négy vörös hajú mocsárvidéki lány igyekszik a Golub felé, mindannyian súlyos terhet cipelve.

Furcsa remegés vett rajta erőt. Nem is bírta türtőztetni magát, gyorsan beszállt az imádott madárkája pilótafülkéjébe, és üzembe helyezte a fedélzeti rendszereket, kíváncsian várva, hogy mit mutatnak a kijelzők. Vajon milyen tisztaságú az üzemanyag, és főleg: mennyi?

Ahogy izgatottan bámulta a monitoron futó adatsorokat, egyszer csak ismerős hangot hallott jobbról. Felnyílt a pilótafülke túlsó ajtaja, és Oleszja gyönyörű arcocskája tekintett be rajta.

– Na, mi a helyzet? – érdeklődött a szőke lány.

Szubotájnak egy szemvillanás alatt átfutott az agyán, hogy talán ez lesz az utolsó kép, amit magával vihet egy emberi világból az ismeretlen öröklétbe, tehát nagyon meg kell becsülnie ezt a látványt.

Aztán kissé elszégyellte magát. Hát nem pont a drága kolleginának fejtegette a Kormányzói Palotában, hogy ő nem szentimentális típus? Akkor meg mit érzékenykedik itt? Nézze meg az ember!

Hogy zavarát leplezze, az ülése mögé nyúlt, és előszedte a szkafandert, amelyet még annak idején dobott hátra, az emlékezetes balul sikerült landolás végén. Vizsgálgatta az űrruha felületét, aztán meg a sisakot is, de nem fedezett föl semmiféle olyan jelet, amely aggodalomra adott volna okot.

– Nem hallottad, mit kérdeztem? – türelmetlenkedett Oleszja.

– Egyelőre nincs mit mondanom – szólalt meg végre Szubotáj. – A vizsgálat még tart – vetett egy pillantást a plasztikus kijelzőre. – De az már most is látszik, hogy nem valami tiszta a ridezit. Mennyit tudtál szerezni belőle?

Oleszja nagyot nyelt:
– Mindet kihozattam a lányokkal, amennyink csak volt.

– Nem fog ezért megbüntetni Raudona? – firtatta a tatár.

– Az gyakorlatilag kizárt – válaszolta magabiztosan a lány.

És ez volt az a pillanat, amikor Szubotáj kénytelen volt bevallani magának, hogy mégiscsak rejtőznek a lelke mélyén szentimentális vonások. Oleszja ugyanis félreérthetetlen jelét adta, hogy ha ez a küldetés sikerrel jár, akkor a Mocsárvidék nagyasszonyának eszébe sem jut majd holmi büntetéssel előhozakodni, ha pedig kudarcba fullad, akkor a vörös démonnak már nem lesz hatalma fegyelmezést gyakorolni őrajta. Sisakját a hóna alatt fogva beült a Golub pilótafülkéjébe, majd csöndesen így szólt:

– Ugye, nem gondoltad komolyan, hogy hagylak egyedül nekivágni ennek az útnak?

– Na de galambocskám…

– Akármelyik bolygón is fog elporladni a testem, rólam ne mondhassa senki, hogy gyáván megfutamodtam, és nem álltam ki a barátaimért.