Furulya Mihály bácsi görbebotja

Tizennyolc éves, frissen érettségizett pályakezdőként a postán álltam munkába, mégpedig átmeneti szándékkal, nem sejtve, hogy megpróbáltatásaim a cégnél kerek hét szűk esztendőn át fognak tartani. Nem gondolkodtam ennyire előre, az én szemeim előtt a hamarosan közelgő bolondok napja lebegett. Törtem a fejem, miféle világraszóló tréfával kéne emlékezetessé tenni ezt a dátumot, valami olyasmivel, ami még nem történt meg, amióta felhúzták a debreceni kettes számú postahivatal csekély mértékben tetszetős épületét. Csakhamar eszembe is jutott valami…

A tervemhez elsősorban egy álszakállra volt szükségem. Már február elején elkezdtem nyaggatni a kézbesítő kollégát, aki a Csokonai Színházhoz járt, hogy szerezzen már a kellékesektől valami kimustrált arcszőrzetet. Mindössze egy hónapon keresztül kellett mindennap eszébe juttatnom, és március első napjaiban máris a kezembe foghattam a loncsos, lompos és bozontos, őszes jellegű szőrpamacsot. Határtalan nyugalom vett rajtam erőt, mert a többi kelléket már otthon is össze tudtam szedni, nagyapám ócska holmijai közül.

A bolondok napjának délutánján tehát a következő cuccokat öltöttem magamra, alulról fölfelé: egy pár szociális jellegű posztócipő, egy darab foltozott vászonpantalló, egy darab szürke színű, igen feslett és kopott, úgynevezett Columbo-formátumú ballonkabát, s mindezen gyönyörűségeket odafönn egy nagy méretű, sötétkék svájcisapka zárta le, alaposan a homlokba húzott jelleggel.

De ezzel még korántsem volt vége a dizájnolásnak, kiegészítő kellékeim is voltak. Nagyapám fiókjából előkotortam az egyik régi, fekete esztéká-keretes szemüvegét, amibe már jó előre nulldioptriás ablaküveget tetettem az Ofotértban. Rafiával átkötve átdobtam a vállamon egy alumínium ételhordót, ami mindvégig ott fityegett az oldalamon. Továbbá magamhoz vettem nagyapám régi, bordó színű görbebotját, és most ne sétapálcára tessenek gondolni, sokkal inkább gyógyászati segédeszközre.

És persze ott volt az álszakáll. Igen ám, de hiába a hamis szőrzet, továbbá a szemüveg meg a homlokba húzott svájcisapka, egy jelentős sáv mégiscsak szabadon maradt az arcomból, melyet akkoriban még babapopsi finomságú felhám borított. Ezzel is kezdenem kellett valamit.

Hála a példátlanul precíz, átfogó és alapos előkészületeknek, pontosan tudtam, mi a dolgom. Nagynéném útmutatása szerint a képemre felhordott majd megszárított bőrradírral, illetőleg alapozó vakolat segítségével öregítettem magamon vagy hatvan évet.

Amint belenéztem a tükörbe, úgy értékeltem, hogy ennél nyugdíjasabb fizimiskám már nem is lehetne. Útnak indultam hát a trolimegálló irányába, és csak azért lyukasztottam jegyet a járművön, mert tudtam, hogy az ellenőrnek sehogyan sem tudnám elmagyarázni, miért kíséreltem meg az utazást a saját unokám bérletével.

A postán szép nyugodtan elhelyezkedtem az ügyféltérben. Leültem egy bőrfotelbe, az asztalra pakoltam az ételhordót, és elővettem belőle egy szelet kenyeret. Nem az éhségemet szándékoztam csillapítani, hanem kitömtem a pofámat kenyérdarabokkal, ahogy ezt Darvas Ivántól láttam a Liliomfiban, mert az ilyesmi megváltoztatja az ember hangképzését, és ezáltal könnyebb öregesen beszélni, meg persze kevésbé felismerhető az ember hanghordozása.

Közben sanda pillantásokat vetettem a csoportvezetői ablakra, amelyik mögött az egyetlen ember ült, aki be volt avatva a tervbe: Erzsike néni, a főnököm. Amikor találkozott a tekintetünk, nem fogta fel egyből, hogy én vagyok én. De aztán, ahogy elrémülve visszafordította felém a fejét, már tudtam, hogy jó a sminkem. Miután pukkadozott egy sort, finoman jeleztük egymásnak, hogy indulhat az akció, elvégre közeledik a zárás. Feltápászkodtam hát, és elcsoszogtam az utalványkifizetéshez. Megálltam az ablak előtt, és a már jó előre megírt értesítőt betoltam az én drágakedves kolleginámnak, Ágicának.

Most, ahogy pötyögöm eme sorokat, támadt egy olyan sanda gyanúm, hogy a továbbiak elmesélése legfeljebb azok számára lehet érdekes, akik átélték a történteket. Mert hát hogyan is zajlottak az események az értesítő átadása után? Hogy úgy mondjam, teljesen szokványosan. Jómagam, mint Furulya Mihály, jöttem a nyugdíjamért. Ágica nem találja az utalványt. Odahívja a csoportvezetőt. Erzsike néni is segít keresni, de persze eredménytelenül. Lassan bevonják a kézbesítési osztályt is a reménytelen nyomozásba. Ágica közben mindenféle személyi és nyugdíjas igazolványokat követel tőlem, mire közlöm, hogy ellopták, majd felszólítom a kis fruskát, aki legfeljebb ha három évvel idősebb nálam, hogy ne szórakozzon má velem, aggya idefele a nyugdíjamat, merhátugyi mibű vegyek holnap tejet meg zsemlyét? Közben a nyomaték kedvéért néha megkocogtatom az ablakot a bordó görbebottal, és megzörgetem az ételhordót, hangilag illusztrálva, hogy töküres. És hát ugyebár nem szeretnék holnapra éhen dögleni, ha már ilyen szerencsém volt, hogy alig tizennyolc évesen nyugdíjba mehettem.

Nos, nemsokára elkövetkeztek azok a percek, amik miatt most is jó érzés visszaemlékezni erre a régi történetre. Egyszer csak fölpillantottam a svájcisapka alól, és kis híján hanyatt estem a meglepetéstől. A felvételi terem valamennyi ajtaja dugig volt fejekkel. Mármint odabenn, az ablak túloldalán. Az összes kollégám, aki ezen a késői órán az épületben tartózkodott, mind látni akarta a produkciómat. Akkor már suttogták egymás közt, hogy ez a habókos vénember nem más, mint Szabolcs, és a spedíciótól kezdve a csomagraktárig mindenki a felvételi terem ajtajai felé nyomakodott, hogy szemtanúja lehessen az április elsejei ugratásnak.

Lassan eljött a hét óra, a hivatal bezárt. A csomagos kolléga kiterelte az épületből az utolsó ügyfeleket, köztük engem is. (Naná, hogy nem lett meg a jól megérdemelt nyugdíjam!) A porta felé vettem az irányt, most már ruganyos és fiatalos léptekkel, mert úgy értékeltem, ebből a buliból többet már nem lehet kihozni, igyekeztem hát mielőbb az öltözőbe érni, hogy lemoshassam a képemről a ráncokat, és felölthessem a jó előre odakészített civil ruhámat. Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt elképzeltem…

Odabenn, a felvételi terem folyosóján szinte sorfalat álltak a szaktársak. Mindenki arra várt, hogy megjelenjek végre. Úgy vonultam el köztük, mint valami győztes hadvezér, mint egy ünnepelt színész, vagy mint a futballválogatott centere, aki mesterhármast rúgott a vébédöntőn. Leírhatatlan érzés volt. Vigyorogtak, lapogatták a hátam, egyesek hitetlenkedve húzgálták a szakállam, és persze az elismerő megjegyzések mellett jött az oltás is ezerrel.

A folyosó végén, az utalványos szekrénynél szegény Margó néni, a kézbesítési osztály vezetője még mindig az én nyugdíjamat kereste. Pontosabban a Furulya Mihályét. Amikor meglátott, még mindig nem volt világos számára a szitu. A méregtől kipirulva, felbőszülten kérdezte:
– Hát magát meg ki engedte be az épületbe???

Harsogó nevetés volt rá a válasz. A drága jó Margó néni erre úgy bepipult, hogy a felismerésem és azonosításom utáni pillanatban sarkon fordult, és elviharzott az első emeletre vezető lépcsők irányába. Csak alapos távolságtartással mertem követni (az öltözők tudniillik a másodikon voltak), mert attól tartottam, heves felindultságában még a végén a fejembe állít egy súlyos bélyegzőpárnát. Akkoriban ugyanis még nem volt divat, hogy az ember előhúz a háta mögül egy üveg pezsgőt, és boglyas parókával a fején elnézést kér a kis tréfáért. Úgyhogy csak napok múlva nyerhettem el Margó néni bocsánatát.

A nagy ünneplés, örömködés meg sztárallűrözés egy ennél kellemetlenebb következménnyel is járt számomra. A bordó görbebotot az átöltözés során elfelejtettem betenni az öltözőszekrényembe, és később már hiába kerestem, valamelyik rajongóm magához vehette a dicsőséges relikviát. (Ehhe ehe ehhh…) És természetesen mikor találta ki nagyapám, hogy látni szeretné a botját? Hát naná, hogy pont azon a héten!

Egy álló napig rohangáltam a városban, de csak egy fehér botot tudtam szerezni. Azt kamuztam az öregnek, hogy egy bizonyos áprilisi tréfa kapcsán vak embert kellett alakítanom, emiatt vált szükségessé a drága jó botjának az átpingálása. Nagypapám, aki iszonytatóan háklis volt a cuccaira, egészen konkrétan és egészen vulgárisan megnevezte, hogy melyik szervemet fessem át fehérre. Szinte ma is a fülemben csengenek a szavai.

De szerencsére az az érzés is itt él bennem, amikor Furulya Mihályként vonultam végig a folyosón, és ha csak pár percre is, de átélhettem, milyen lehet ünnepelt sztárnak lenni. Nyugdíjas sztárnak.