Három a kislány

Az imént cseteltem egy nagyon messzi és nagyon északi helyen dolgozó cimborámmal, aki elmesélte, hogy náluk most éppen hóvihar tombol. Ez eszembe juttatta, mennyire tré volt ilyen időjárási körülmények közepette biciklis postásnak lenni. A Magyar Postánál lehúzott hét évem utolsó esztendejében ugyanis kézbesítő voltam. Életem ezen szakaszában nem kevesebb, mint három leánygyermeket mondhattam magaménak. De aztán elmúlt.

Mielőtt valami súlyos tragédia sejlene fel a drágakedves olvasó gondolataiban, sietve leszögezem, ilyesmiről szó sincs. De kezdjük az elejéről a történetet.

Amikor az ember beáll kézbesítőnek, akkor először is helyettes lesz, azaz beugrik egy olyan kolléga helyére, aki épp szabadságon, temetésen, keresztelőn vagy táppénzen van. Tehát nagyon tré dolog. Megesik, hogy az ember mindennap más környékén találja magát, aztán szerencsétlenkedhet a sok ismeretlen házzal, névvel, házmesterrel, utcával, közös képviselővel, a bizalmatlan kutyákról nem is beszélve.

De aztán nekem nagy mázlim volt. Három hónapnyi hányattatás és torkosborz-idomítás után a drága jó Pista bácsi járásába kerültem, aki elment tíz hónap fizetés nélküli szabadságra. Pista bácsi körzete a kecómtól ötven méternyire kezdődött, és végestelen végig emeletes és liftes házak alkották. Ez nagy királyság. Mert addigra megesett velem már olyan is – és most kicsit sem túlzok –, hogy öt teljes percembe került egyetlen ótvar kis közönséges levél kézbesítése. Ez a következőképpen festett:

1. perc: a bicikli leállítása, leszállás a járműről, a jármű kiegyensúlyozása és letámasztása, kormányán két nagy táska levéllel, hóviharban

2. perc: címhely felderítése tanácstalan körbepislogás módszerével, azaz „mi a bánatért nem bírjátok kiírni a házszámot, bakker?!”

3. perc: levélszekrény felkutatása, azaz „hova a retekbe tudtátok felszerelni azt az elcseszett postaládátokat, ti nyomoroncok?”

4. perc: a kutya rábírása, hogy tűnjön már el egy fél percre a postaládikó közeléből, amely a kerítésen belül, a garázs oldalán helyezkedik el, tehát hónaljig be kell lógnom a telekre, hogy véghezvihessem azt, ami a hivatásom (kellékek: negyed zacskó savanyúcukor és/vagy két darab csirkecsont)

5. perc: a küldemény begyűrése a levélszekrénybe, amelynek bedobónyílása tizenegy milliméter széles, a küldemény viszont, a levél mellé helyezett ajándék miegymásocskával mintegy tizenhárom milliméter vastag (plusz kutya, plusz hóvihar)

Na, ezzel szemben az emeletes házakat tartalmazó körzetben az ember beáll széles terpeszben a fűtött lépcsőházban a postaládikók elé, és öt perc alatt beszórja kilencven lakás küldeményeit, közben udvarol a csinos házmesternének és/vagy a földszinti boltocska szőke eladólányának, és nagy ívben tesz a künn tomboló hóviharra. Aztán pedig irány a tizedik emelet (lifttel!), mert várnak már engem az én drágakedves nyugdíjasaim.

Az ám, a nyugdíjasok! Az egyikük, egy néni, akinek mindjárt az első napomon segítettem befogni az elszabadult papagáját, a nyugdíja kézbesítése közben megkérdezte:
– Magának vannak gyerekei, fiatalember?

– Három is! – vágtam rá mókából, és ma sem értem, mi a fene jött rám, hogy ezt mondtam. Talán azt gondoltam, nyilvánvaló lesz, hogy egy magamfajta poétikusan ifjú férfi csak viccből mondhat ilyet. Papagájos Néni azonban komolyan vette, és innentől kezdve, úgymond, az eseményeknek már nem lehetett gátat szabni.

– Három? Nahát!… És milyen neműek?

– Három a kislány – folytattam a vallomást, mert úgy gondoltam, ezáltal hamarabb szabadulok, mintha nekiállnék valami zavaros magyarázatnak, miszerint az előbb csak vicceltem. Papagájos Néniről azonban kiderült, hogy a lelkében egy Mrs. Columbo lakozik. Esze ágában sem volt abbahagyni a kérdezősködést:

– Csakugyan? És hogy hívják őket?

Hupsz, itt majdnem megbuktam, mert az mindig igen hülyén veszi ki magát, ha az ember elkezd a tulajdon gyermekei keresztnevén gondolkozni, de hála annak a körülménynek, hogy anyámék négyen voltak lánytestvérek, viszonylag könnyedén és gördülékenyen megrendeztem a keresztelőt:
– Márti, Évi, Ági – vágtam rá anyám húgainak nevét, érkezési sorrendben.

– Jaj, de aranyosak lehetnek! Nincs magánál fénykép véletlenül?

(Franc aki megeszi, mennyi baj van ezekkel a virtuális kölkökkel…)

– Nincs, kezicsókolom, mert, tetszik tudni, a szolgálati szabályzat tiltja, hogy a kézbesítő ilyen személyes jellegű tárgyakat hordjon magánál – hazudtam szemrebbenés nélkül.

Na, ezt megúsztam némi kerek szemmel meg kerek szájjal. Sőt, olyannyira megúsztam a fényképes történetet, hogy aztán egy másik gyermektelen illető, Ady Endre képmásával haladt tovább a bolt a kedves ügyféllel, Papagájos Néni ugyanis búcsúzóul megkínált egy ötszázassal, borravaló címén:
– Tegye csak el, fiatalember! Vegyen valamit a kislányoknak!

Hű, de nagy királyság volt akkoriban ötszáz pecsó borravalót kapni! És ez még mind semmi! Papagájos Néni bemondta a kontyos híradóban, hogy az új postásnak, annak a nagyon szimpatikus, aranyos, gyűrűgöndör hajú fiatalembernek három kislánya van, és ez milyen remek.

Az volt, ez kétségtelen, mert utána igen hamarost úgy alakult a jövedelmem, hogy az alapfizetésre, amit a cégtől kaptam, összejött még plusz háromszor annyi az én drágakedves nyugdíjasaimtól.

Nos, valahogy így lettem néhány hónapra megélhetési virtuális gyermeknemző. Vagy -igenző.