Rőtvár fölött lassan bealkonyodott. A nap folyamán Kalrund fejedelem végrehajtotta mindazon javaslatokat, amelyeket a főszakácsa terjesztett elő, ideiglenesen a trónra ülve. Bár az is igaz, hogy az uralkodó egyre kevésbé tekintett Estebanra egyszerű szakácsként. Sokkal inkább úgy szerepelt immár a gondolataiban, mint fejedelmi főtanácsadó. És ez már csak azért is nagy szó, mert köztudomásúlag igen nehéz Kalrund agyába bárminek is beférkőznie, akkora tumultus van ott alkoholmolekulákból.
Az alkonyattal együtt megérkezett a fővároshoz a hercegségiek menetoszlopa is. Kalrund a várfal legmagasabb pontjáról szemlélte a folyó túlpartján gyülekező katonákat, hintókat és társzekereket, ahogy türelemmel várják a kompok kikötését. Aztán oldalra nézett, végigpillantott a saját vitézein, és furcsa melegséggel telt meg a szíve. Micsoda válogatott, kipróbált harcosok egytől egyig! Talán csak Pindzsuja lovag hiányzik közülük, de hát az ő visszaérkezésére valószínűleg egy-két napot még várni kell…
Nemsokára megtörtént az átkelés, a továbbiakban pedig minden a terv szerint haladt. A Gunnerud Hercegség uralkodóinak katonai kíséretét a szíveslátás jegyében beterelték a kettes és hármas várfal között elterülő gyűrűbe. Ez volt az a momentum, amit olyan árgus szemmel figyelt Kalrund a várfalról, hogy még a lélegzetét is visszafojtotta.
– Eddig simán megy, úgy tűnik – szólt oda halkan a mellette álldogáló Estebannak. – Nem úgy fest, mintha bármelyikük is akadékoskodni akarna.
– Azért csak legyünk óvatosak, méltóságos uram – javasolta a spanyol. – Ők is tudják, hogy ha most akadékoskodnának, akkor nyomban lebuktatnák saját magukat. Ez a fesztelen viselkedés akár álca is lehet, hiszen könnyen elképzelhető, hogy jóval későbbre terveztek valamiféle akciót, amikor a vár népe már alaposan belakmározott, és a garatra is felöntött.
– Igazad van – morogta Kalrund. – Gondoskodom róla, hogy továbbra is megfigyelés alatt tartsák a különítményt a legmegbízhatóbb embereim. – Aztán elvigyorodott: – Ha azt hiszik, hogy ők fognak meglepni minket éjjel, amikor már félig kidőltünk, akkor alaposan tévednek. Ráadásul erre még csak idejük sem lesz rádöbbenni, mert addigra ők fognak kidőlni. De nem félig, hahahaha!
– Micsoda…?
– Iva mama varázsfőzetei elsőrangúak – jegyezte meg az uralkodó sejtelmesen. – Mire feljön a Bronzhold, ezek a katonák úgy fognak hortyogni, hogy nem lesz ember, aki felébreszthetné őket.
Odalenn, a gyűrűben felállított asztalsor körül hamarosan igen vidám hangulatban folyt a vendéglátás. Furcsa módon egy tenyeres-talpas asszonyság volt a legfürgébb felszolgáló, aki olyan szorgosan öntögette a bort a katonáknak, mintha kiemelt órabért kapna érte, bár ez a fogalom nyilvánvalóan ismeretlen volt előtte. Az viszont már korántsem volt újdonság számára, hogy a harcosok szinte minden átmenet nélkül pajkos hangulatba kerültek a remek borok hatására.
– Én mondom, ilyen finom nedűt még sehol sem ittam Evilágon! – kurjantott lelkesen az egyik íjász, aztán fenékig ürítette a kupáját.
– Tölts mán még egyet nékem is, ténsasszony! – kérte egy kipirult arcú lándzsás, és a nyomaték kedvéért jó nagyot csapott a szorgos fehércseléd tágas ülepére.
Iva mama – mert hiszen ki más is lett volna ez a lelkes felszolgáló – igyekezett mérsékletre inteni a katonákat:
– Csak türelem, vitéz urak! Hát nekem is csak két kezem van! Lassítsatok egy kicsit a nyeldeklésen, és akkor mindenkinek elegendő fog jutni a nemes itókából.
– Inkább te kapkodd gyorsabban a lábad, és akkor mind boldogok leszünk. Még az is lehet, hogy a végén téged is boldoggá teszünk! – ajánlotta fel kétes értékű önzetlenséggel egy sebhelyes arcú alabárdos, miközben alaposan rámarkolt Iva mama farára.
Az asztalsor túlvégén ekkor megjelent a felszolgáló személyzet legújabb tagja, két kezében egy-egy vörösboros, illetve feketeboros kancsót hozva. A fiatal nő megkapóan gyönyörű arcát vörös hajkorona szegélyezte, a keblei pedig szinte kibuggyantak mélyen kivágott ruhája dekoltázsából. Nem csoda, hogy a hercegségi különítmény tagjai nyomban rászegezték tekintetüket, és immár hozzá intézték kéréseiket. Ezek a megnyilvánulások hol finomabbak, hol meg egészen vulgárisak voltak, de a vörös démon nem esett ki a szerepéből. Csak felszolgált, töltögetett és sürgött-forgott rendületlenül.
Rőtvár nagytermében eközben javában folyt a dínom-dánom. Természetesen az ünnepelt, Gunnerud herceg nélkül. A széke üresen árválkodott az asztalfőn, Lanagrid mellett, de a fejedelem már korábban megnyugtatott mindenkit, hogy aggodalomra semmi ok, idővel minden kiderül, és igazán nagy meglepetés fog születni a palota legnagyobb, pazarul feldíszített helyiségében.
Ebbe a fejedelmi felvezetésbe mindenki belenyugodott, és átadta magát a kulináris élvezeteknek, ugyanis Esteban vezénylete alatt Rőtvár konyhája ma este még a szokottnál is lenyűgözőbb étkeket hozott terítékre, és a csudás gasztronómiai alkotásoknak semmiféle bírálója nem akadt az asztalsorok között.
Kalrund volt az egyetlen megátalkodott, aki nem az ételkölteményeknek szentelte teljes figyelmét. Lopva szinte az egész este folyamán a hombárfejű Gunnerud főherceget és az asszonyát vizslatta, de egyelőre semmit sem tudott leolvasni az arcukról. Ám az is tény, hogy az idő múlásával egyre kevésbé volt olyan állapotban, mint aki még finom rezdüléseket is képes felfedezni emberi ábrázatokon. Mert bár az ételeket talán kevésbé, de az italokat a korábbi elhivatottsággal vette magához.
Csakhamar elkövetkezett a társastánc ideje, és ezt a legújabb szokásoknak megfelelően a fejedelem és a lánya nyitotta meg Rőtvárban. A tilinkósok, a lantosok és a dobosok igazán odatették magukat, amikor ez a műsorszám kezdetét vette. Lanagrid kecsesen hajladozott – bár a gömbölyödő hasa miatt nem dobta be magát ugyanolyan elánnal, mint korábbi alkalmak során –, ám Kalrund igyekezett kerülni a megerőltető figurákat, és leginkább a lányával összesimulva óhajtott jobbra-balra lépdelni a terem közepén, mert volt számára mondanivalója.
– Micsoda képmutató szarháziak! Csak nézz oda, Lana, és próbáld meg nem elhányni magad tőlük – fortyogott az ide-oda tipegés közben a fejedelem. – Főleg ne az én vállamon.
– Mire célzol pontosan, atyám? – értetlenkedett a lány.
– Most már biztos vagyok benne, hogy ezek a rohadékok azért jöttek ma ide, hogy átvegyék az uralmat a fejedelemségben – magyarázta az uralkodó. – Csak nézz a pofájukra, és képzeld hozzá, hogy kezdettől fogva a trónomra áhítoztak. De most úgy tesznek, mint akiknek például fogalmuk sincs róla, hogy Gunnerud herceg nem fog itt megjelenni ma este. Olyan tehetségű komédiások, hogy szívem szerint összevegyíteném őket azokkal a tarka ruhás mutatványosokkal, akik most is ott gubbasztanak a sarokban, azt várva, hogy legyen egy kis csend, és előadhassák az újabb béna műsorszámukat.
– Nem igazán értem, hogy a hercegségiek arckifejezése alapján miért jutottál arra a következtetésre, hogy…
– Jaj, hallgass már el, Lana! Ne rombold le a felmagasztalt képet, amit rólad állítottam fel magamban, mint a trónom legtehetségesebb várományosáról. Mit nem értesz ezen? Hamarosan te is édesanya leszel! Hát így viselkednél, amikor megérkeznél a fiad születésnapjára? Nem is érdekelne, hogy hol lehet az a legényke, bármilyen ütődött nyomorult is? Csak nézz rá az anyósodra! Ott vihog fesztelenül azzal a kapafogú udvarhölgyével. Naná, hiszen pontosan tudja, hogy a madárfejű fiának semmi bántódása nem esett, elvégre ma hajnal óta náluk van.
– Na de ha…
– Aztán csak vess egy pillantást a hombárfejű apósodra. Az is mekkora komédiás! Idejön szerepet játszani, és úgy zabálja a sült húst, mintha az istenek kidoboltatták volna, hogy holnaptól tilos állatot ölni. Közben meg arra a pillanatra vár, hogy felemelkedhessen a székéről, és fennhangon kijelentse, hogy mostantól ő az egyesített hadaink főparancsnoka.
– Nem gondolod, hogy agyadra ment a bor, atyám?
– Eltaláltad, nem gondolom! Soha nem láttam még ilyen tisztán, amióta kétágú vagyok. Pedig oly régóta ülök a trónomon, hogy már akkor is emlékezne a valagam formájára, ha egy hónapon keresztül rá se nehézkednék.
– Minden istenekre, halkabban, atyám! – pirított rá Lanagrid az uralkodóra, aki nem számított arra, hogy a zeneszámok nem tartanak a végtelenségig, hanem bizony egyszer befejeződnek. Márpedig két zeneszám között szükségszerűen csönd támad, és bár ez a csönd viszonylagos, arra mégiscsak alkalmas, hogy a közelben táncolók meghallhassák, miről beszélget egymással az uralkodó és a leánya.
Nos, ezek a bizonyos legközelebbi táncolók kifejezetten megdöbbentek azon, hogy Kalrund éppen a valaga formájáról mesél a gyermekének. Mind a hatan – elvégre három táncos párról volt szó – jó néhány esztendeje élvezték már a fejedelem udvartartásához való tartozás minden előnyét, és ezalatt sok furcsaságot tapasztaltak, de ez még számukra is új volt.
A zenekar azonban a következő pillanatban belecsapott a „Derül az ég Rőtvár felett” című dalba, így hát az afférnak nem lett semmiféle hosszabb távú kínos következménye.
Maga a fejedelem nem is észlelt semmit ebből a valóban nüansznyi közjátékból. Egyrészt az elfogyasztott feketebor eddigre már átvette a hatalmat a gondolatai fölött, márpedig ha a feketebor valamire azt mondja, hogy nem lényeges és nem is kínos, akkor az úgy is van. (Legalábbis egészen a kijózanodásig. De mint tudjuk, ilyesmi a fejedelemmel csak nagy ritkán fordult elő.) Másrészt pedig Kalrund oly nagyon szerette volna megértetni a lányával a jelenlegi helyzetet, hogy a „Derül az ég Rőtvár felett” dallamára újra csak magához húzta, és elszántan magyarázott tovább:
– Hidd el, Lana, a hadviselésben az az egyik legfontosabb, hogy ha téged meg akar lepni az ellenség, akkor egy váratlan húzással a dolgok elébe kell menned, és neked kell meglepned őt. Érted már? Ez az egyik legalapvetőbb észszerűség. Mert hiszen az, aki meg akar lepni, ilyenkor oly gyanútlan és magabiztos, hogy el se tudja képzelni, talán más is lehet olyan furmányos, mint ő. Nem számít semmi váratlanra, elvégre ő maga az, aki váratlant akar húzni. Na már most…
– Nekem mindegy, atyám – szólt közbe fásultan Lanagrid –, csak legyen már végre vége ennek az egésznek. Teremts tiszta helyzetet belátásod szerint. Ez nekem is ínyemre van. Hárítsd el a veszélyt, kerekedj felül, én mindenben támogatlak. Csak egyetlen egy dologra kérlek. Eszedbe ne jusson odaállni a hombárfejű főherceg elé, és megkérdezni tőle, hogy látott-e már fűben nyuszit, vagy hogy látott-e már falon pókot. Terebélyes valagad maradjon ki a mai játékból, úgyis túl sokan hallották már az imént, ahogy fejedelmi tomporodról mesélsz nekem.
Kalrund egy pillanatig sem vette zokon leánya szavait, sőt! Zavaros szemei hirtelen acélosan csillantak fel, légzése pedig annyira felgyorsult, hogy a folyamat végül egy hatalmas fújtatásban csúcsosodott ki. Ezután a fejedelem óvatosan eltolta magától a gyermekét, majd intett a zenekarnak, hogy nóta állj! A váratlanul beállott csendben pedig már-már fenyegetően lépdelt oda az asztalfőhöz, és nekiszegezte a kérdést a még mindig gyanútlanul zabáló hombárfejű nászurának:
– Na, Gunnerud főherceg! Nyeld le az utolsó falatot, és aztán megkezdjük a játékot. Válaszolj nekem őszintén! Láttál-e már karón varjút?
