Osmosis – 267. fejezet

Mi tagadás, Dariosz eléggé zokon vette, hogy a tatár máris elhagyta a helyiséget, ráadásul a pilótatársát magával hívva. Csalódásának hangot is adott, amikor hármasban maradtak, de Attila nyomban a legjobb barátja pártjára állt:

– Ne ítéld el ezért, kormányzó. Te is nagyon jól tudod, mennyire hiányzott már neki Oleszja. Mármint az igazi Oleszja, nem pedig az, akinek a vörös metamorf manipulálta az agyát. Most adódott először alkalmuk négyszemközt megbeszélni a dolgokat, annyira sűrű volt itt a program az elmúlt napokban.

– Az elkövetkező napokban pedig még sűrűbb lesz, abban biztos vagyok – csapott le a végszóra az ausztrál. – Hát nem fogtátok fel, amit mondtam? Akkora sereg készül Osmosis ellen Neridea szigetén, hogy már önmagában az is félelmetes lenne, pedig a norling haderőről még nincs is információnk!

Mario, aki még mindig kába volt kissé a Szigma-hatás miatt, értetlenül kérdezősködni kezdett:

– Én figyeltem minden szavadra, kormányzó, de bevallom, nem igazán értem, hogy mitől kéne ennyire félnünk. Nem arról volt szó, hogy Osmosis szigete olyan, mint egy bevehetetlen vár? Mint egy magas falú kőerődítmény, amit a legenda szerint úgy dobtak le az istenek a Belső-tenger közepére, mint valami sziklatányért? Ezért aztán nincs is olyan hatalom, amelyik be tudná venni.

– Ez így, ebben a formában nem igaz – felelte Dariosz.

– Bevehetetlen erőd valójában nem létezik – tette hozzá Attila. – Nekem elhiheted, volt részem egynéhány várostromban a norling felföldön az elmúlt esztendőkben.

– Ne akasszatok már ki! – háborgott Mario a füle tövét vakargatva. – Tudom, hogy még kicsit kótyagos a fejem a hídnál történtek miatt, de ezt akkor sem értem. Tudjátok, mit mesélt nekünk a hajóskapitány, amikor Emmával megérkeztünk Osmosisra? Hogy ezt a szigetet csak a kikötőnél lehetne megtámadni, de ott is reménytelen, annyi őrtorony van. A többi helyen meg vagy baromi magas sziklafal várja a támadókat, vagy olyan zátonyos a tenger, hogy az ellenséges hajók darabokra hullanak, mielőtt egyáltalán partközelbe érhetnének.

– Alapjában véve minden igaz, amit elmondtál – hagyta jóvá Dariosz –, csakhogy egyvalamit kifelejtett a számításból a hajóskapitányod. Evilág történetében még soha nem esett meg olyasmi, hogy ekkora szövetségi haderő támadja meg a szigetünket. Ha most is arról szólnának a hírek, hogy teszem azt Aldea fenekedik ellenünk, akkor tudod, mit csinálnék? Vennék egy frissítő fürdőt, és a legteljesebb lelki nyugalomban lefeküdnék aludni. Vagy ha például azt jelentenék a felderítőink, hogy Urdea királya az egész hadseregét hajóra rakta, és már meg is indultak Osmosis felé, talán még fel is kacagnék. Csakhogy most egész más a helyzet.

– Mégis miben? – értetlenkedett továbbra is Mario.

– Abban, hogy ezúttal teljesen más létszámokról beszélünk – magyarázta a kormányzó. – Öt sziget állt össze ellenünk, vagy ha az orzókat is belevesszük, akkor az általuk elfoglalt Nerideával együtt mind a hat. A szövetségbe pedig bevonták a Belső-tenger északi partjának fejedelemségeit is. És ne feledd, hogy Szubotájjal csak azt volt módunk felderíteni, milyen előkészületek folynak Neridea partvidékén. Ki tudja? Lehet, hogy például Gordeában létezik egy másik felvonulási terület, ahol a Belső-tenger keleti szigeteinek egyesített hadereje gyakorlatozik már hónapok óta. És hangsúlyozom, a norling seregekről még nem is beszéltem! Ők meg nyilván északról szándékoznak támadni! Mi pedig itt üldögélünk tehetetlenül! És bármiféle segítség nélkül, mert ezek a csudás androidok pont most érezték helyénvalónak, hogy mindannyian nyom nélkül felszívódjanak!

Dariosz annyira bepörgött a saját monológjától, hogy hirtelen szinte kirúgta maga alól a széket, és fel-alá kezdett járkálni a helyiségben. Olyan ideges volt, hogy egy véletlen mozdulattal lesodort valami aranyozott, míves kegytárgyat az egyik könyökmagasságban elhelyezkedő polcról. De ahelyett, hogy ezen sajnálkozott volna, féktelen dühében még jól meg is taposta a vallási relikviát.

– Na, ezt látná meg Zsatar főpap! Biztosan kiátkozna – próbálta viccelődve élét venni a dolognak Attila, kevés sikerrel. Dariosz villámló tekintetet vetett rá, és dühödten azt harsogta:
– Azt gondolod, hogy ez az a perc, amikor kedélyeskedéssel meg lehet oldani a problémát? Hát idefigyelj, te színész! Neked kéne a legjobban tudnod, hogy mi a különbség a komédia és a tragédia között!

Azzal kirontott a teraszra, és csak a korlátnál állt meg, bár egy darabig azt lehetett hinni, hogy ott sem fog, hanem leveti magát az emeletről.

– Még sosem láttam ilyennek – nézett a kormányzó után az ajkát lebiggyesztve az olasz fiú. – Tényleg kemény lehet a helyzet.

– Valóban az – bólintott a magyar. – Mivel nem olyan régen lehettél iskolás fiú a Földön, próbáld meg a matematika alapján megközelíteni a dolgot. Ha van egy várad, és benne ezer várvédő, az ellenség pedig szintén ezer katonával támad rád, akkor nem kétséges, hogy ki húzza a rövidebbet. Ha ők két- vagy háromezren vannak, az még mindig nem ad okot különösebb aggodalomra. De amikor tízszeres, hússzoros vagy ötvenszeres a túlerő, akkor már erősen vakarózhatsz ott is, ahol nem viszket.

Mario egyelőre nem értette, miért kell a bőr- és nemi betegségeket is belekeverni egy állítólag matematikai képletbe, de ennél is jobban zavarta a saját mentális állapota. Csak nemrég élte át, hogy új és csodás képességei keletkeztek, és még a hídon is olyan fürgén járt az agya, mint még soha, erre most olyasmiket sem ért, amik mások számára teljesen egyértelmű dolgok.

Ráadásul akárhogy is erőltette az agyát, sehogy sem tudta felidézni az iskolában töltött éveit. Pedig Attila példálózása nyomán megpróbált visszaemlékezni a gimnáziumi korszakára, benne a matekórákra, de a világon semmi nem jutott eszébe. Azt sem tudta volna megmondani, ki volt a padtársa, vagy ki tanította neki a matematikát… Vajon ez is annak a hülye Szigma-fegyvernek, vagy mi a kórságnak lenne a hatása? Netán Guzel vagy a vezérezredes machinált valamit az agyával, amikor ő nem vette észre, és kitörölték az emlékeit, hogy még csak véletlenül se lehessen honvágya?

Merengéséből az anagur törzsfő szavai zökkentették ki:
– És akkor még nem is említettük annak az átkozott cserjének a hatását – fejtegette Attila.

– Miféle cserjéről beszélsz? – kérdezett vissza bosszankodva Mario, hogy már megint valami olyasmi került terítékre, amiről halvány fogalma sincs.

– Te nem ismered Nerid király sztoriját? – hüledezett a magyar. – Állítólag az orzók egy különleges főzettel doppingolták magukat, amikor lerohanták a szigetet, és annak a bizonyos cserjének a teájától olyanok lettek, mint valami harci zombik. Most képzeld el, hogy egy ilyen sereget ráeresztenek Osmosis kikötőjére, vagy akár a sziklafalakra. Ezeket a fanatikusokat nem fogja érdekelni sem a nyílzápor, sem az, hogy ki marad életben közülük, ki nem, ezek csak mászni fognak felfelé az ostromlétrákon, mint a halál démonai.

Néhány helyiséggel odébb a másik anagur törzsfő is hasonlóan apokaliptikus képet festett fel Oleszjának.

– Értsd meg, nincs más esélyünk! – erősködött Szubotáj, – Fel kell mennünk a Zvezdára, és le kell hoznunk a Golub 2-t. Ha nem tesszük meg, akkor Osmosis menthetetlenül elvész. Olyan megsemmisítő vereséget fog szenvedni, hogy itt többé nemhogy köztársaság nem lesz, de…

– Várj már egy kicsit! – vágott közbe idegesen a lány, és a halántékához szorította az ujjait. – Követni sem tudom, amit összehadarsz itt nekem. Ne haragudj, de az utóbbi években némileg kiestem ebből a harci ritmusból. Utoljára akkor volt részem ilyen stresszben, amikor éppen evakuáltuk a Zvezdát…

– Jó, akkor menjünk végig logikusan a különböző pontokon – fogta vissza magát a tatár –, csak ha kérhetem, ne túl lassan, mert nagyon szorít az idő.

– Már miért szorítana? – értetlenkedett Oleszja. – Ha jól értettem, az a hajóhad még javában Neridea kikötőjében rostokol.

– Ez igaz, de ahogy elnéztem, bármelyik pillanatban készek elindulni. Erre utal az is, hogy ma ugyan bornap van egész Evilág-szerte, de azok az ezredek olyan bőszen gyakorlatoztak, mintha számukra a naptár nem is létezne. Mi van, ha már holnap hajnalban megkapják a parancsot, hogy horgonyt fel? Még le sem megy a Nap, de már itt lesznek Osmosis partjainál!

– Na jó – tárta szét a karját megadóan Oleszja –, tételezzük fel, hogy így lesz. És ez valóban elég ijesztő. De mitől vagy benne olyan biztos, hogy a Golub 2 az elmúlt öt évben fullra megtankolva keringett fölöttünk a Zvezda anyácskához dokkolva?

– Attól vagyok benne biztos, hogy mindig is a logika volt a legnagyobb erősségem – jelentette ki magabiztosan Szubotáj. – Akik ezt az egészet megszervezték, nyilvánvalóan nem manipulálták Ögödej gépét, hiszen tudták, hogy Ögödej velünk ellentétben nem fog részt venni ebben a küldetésben, őt még indulás előtt leparancsolták a Zvezda fedélzetéről.

– Nem Ögödej hadnagyról kérdeztelek, hanem a Golub 2-ről…

– A Golub 2 talán nem Ögödej hadnagy gépe volt? És az evakuálás előtt nem az volt a helyzet, hogy a Golub 2 is teljesen feltankolva várta, hogy leereszkedjenek vele a célbolygó felszínére?

– Mint ahogy a Golub 1 is, aztán mi lett a vége…?!

Szubotáj nagyot fújtatott, aztán, ha lehet, még lassabban és még türelmesebben kifejtette:

– Ugyebár abban egyeztünk meg az imént, hogy logikusan végigvesszük a dolgokat, pontról pontra. Na már most, ha így cselekszünk, akkor leszögezhetjük, hogy az öt évvel ezelőtti vészhelyzet során, amikor a Zvezda kiürítése mellett döntöttünk, akkor nyilvánvaló volt, hogy a műveletben csak a Golub 1 vesz részt. Mármint a két vadászgép közül. A Golub 2 pedig nem, hiszen annak pilótáját, Ögödej hadnagyot halottnak hittük… Igen, igazad van, a Golub 1 is teljesen feltankolva kezdte meg a leereszkedést, de aztán a bolygó légkörébe érve történt valamilyen manipuláció, és végül száraz tankkal kellett landolnom. Az én elméletem pontosan arról szól, hogy mivel a Golub 2 bevetését eleve nem tervezték azok, akik ezt az egész furcsa küldetést összeállították számunkra, így a Golub 2 semmiféle manipulációnak nem volt tárgya. Ergo: jelenleg is ott dokkol a Zvezdán teli tankkal, és ezáltal minden olyan harci műveletre képes, amelyekre kurva nagy szükségünk lenne az elkövetkező napok során. Vagy lehet, hogy sokkal inkább órák során!

Oleszja lassan eltávolodott Szubotájtól, szinte hangtalan léptekkel az ablakhoz ment, és belebámult Osmosis csöndes és nyugodt, de valahogy mégis baljóslatú éjszakájába. Be kellett vallania magának, hogy bár pilótatársa szavai logikusnak tűnnek, mégsem győzték meg oly mértékben, hogy kirobbanó lelkesedéssel üdvözölje a tervet. E percben csakis egyvalami járt a fejében. Ha nem sikerül ez a vakmerő küldetés, akkor soha többé nem láthatja azt a férfit, aki immár a nap minden percében lefoglalja a gondolatait.

Amikor visszafordult az ablaktól, a szemében könny csillogott:
– Ugye, tisztában vagy vele, hogy ha csődöt mond a logikád, akkor mind a ketten ott veszünk? Mert nem tudok annyi ridezitet szerezni, hogy vissza is térjünk erre a bolygóra.

Szubotáj egészen megrendült, amikor sírni látta azt az embert, akit a világon – és Evilágon is – a legjobban szeretett.
– Félreértettél, édes galambocskám – mondta szokatlanul fakó hangon. – Nem kell, hogy velem jöjj. Ha megszerzed a szükséges üzemanyagot, az nekem épp elég lesz.

Most Oleszján volt a megdöbbenés sora:
– De hát egész végig többesszámban fogalmaztál!

– Persze – bólintott a tatár –, hiszen úgy értettem, hogy mi, a földi emberek egy csapat vagyunk itt Evilágon, és meg kell tennünk azt, amiért feltehetőleg ideküldtek minket. Valamelyikünknek fel kell mennie a Zvezdára, hogy lehozhassa a Golub kettest, és így megmenthetjük a köztársaságot. Talán az egész küldetést. És ez a valaki nem lehet más, csakis én. Egyedül én.

Oleszjának immár két szeretett férfiú miatt is jó oka volt könnyeket hullatni.
– Ezt nem mondhatod komolyan… – suttogta elhaló hangon.

– Már hogyne mondanám komolyan? – húzta ki magát Szubotáj. – Ismersz jól. Soha nem volt jellemző rám az oktalan hősködés. De most szilárdan hiszem, hogy ez az egy választásunk van. És ha a katonának csak egy választása van, akkor mit választ?… Hát azt az egyet.

– Még ha biztosan lehetne tudni, hogy ez a jó döntés, akkor talán…

– Kérlek, ne bonyolítsd túl ezt a dolgot, galambocskám. És ne is misztifikáld. Inkább vedd figyelembe, hogy az egyetlen megoldást választottam, ami még tartogat számomra is túlélési esélyeket. Ha itt maradok Osmosisban, és nem teszek semmit, az a biztos halál. Láttam azokat a seregeket. És bizonyára ilyenek indulnak meg hamarosan északról és keletről is. Nincs esélye ellenük Osmosis Köztársaságnak. Ekkora túlerő ellen nincs. Katona vagyok. Tudom. Ha most nem teszek semmit, akkor rövidesen tőrrel vagy karddal a kezemben fogok meghalni, és minden bizonnyal egy orzó lesz, aki keresztüldöfi a testemet. Vagy egy meori harcos. Esetleg egy norling katona. Van jelentősége?

– Nem kell itt maradnod Osmosisban, hiszen egy anagur törzs feje vagy, bármikor hajóra szállhatsz, már nincs keresnivalód itt, véget ért az olim…

– Komolyan azt képzeled rólam, hogy cserben hagyom a barátaimat? – csattant fel méltatlankodva Szubotáj. – Annyira nem manipulálhatta az agyadat Raudona, hogy ilyesmit gondolj! Ismersz jól. Lényegében már Afrikában is lemondtam az életemről, amikor a bajtársaimért indultam. Ha úgy vesszük, ami utána történt, az mind csak ajándék. És én most sem fogom megtagadni azt, aki vagyok. Ha ez a küldetés az utolsó, hát legyen. Ha Osmosis Köztársaságért kell harcolnom karddal és buzogánnyal, hát legyen. De akármelyik bolygón is fog elporladni a testem, rólam ne mondhassa senki, hogy gyáván megfutamodtam, és nem álltam ki a barátaimért.