Egy kényelmetlen széken ült, és hosszan bámulta az ölébe ejtett, összekulcsolt kezeit. Aztán felemelte a fejét, a fiú szemébe nézett, és nagy nehezen elkezdte:
– Azért ennyi idősen már elvárható egy fiútól, hogy támasza legyen az apjának.
Talán nem is vádlón jegyezte meg ezt, sokkal inkább szomorúan és lemondóan.
– Mindenkinek el lehet nézni dolgokat… amíg fiatal. Rá kell találni az élet nyitjára, ez tiszta sor. Hibázni is lehet. Megbocsátás is van a világon.
Begörbült ujjaira nézett megint, és csak nagy sokára szólalt meg:
– Aki egy egész életet végigdolgozott azért, hogy a fiának jobb legyen, az joggal gondolhatja azt, hogy öreg napjaira az elsőszülöttje a segítségére lesz.
Megint hosszas csönd keletkezett az aprócska helyiségben.
– Nem vádollak, nem bántani akarlak, nem teszek neked szemrehányást. De most már szedd össze magad, azt mondom. Légy férfi. Légy családfő. Legyél olyan ember, akire bárki számíthat a szeretteid közül… Szedd össze magad.
Megint csak mély csönd lett.
– Bízom benned. Képes vagy felülemelkedni mindenen, és új életet kezdeni. Képes vagy rá! – jelentette ki, szinte szuggerálva.
Kicsit talán meg is hatódott. Megtörölte az orrát. Aztán feltápászkodott a tükör elől, és elindult az édesapjához.
