Amikor a négy földi férfi nőtársaság nélkül maradt a Hivatalban, mindannyian a gondolataikba mélyedtek egy percre, ám mindannyiukat más és más foglalkoztatta. Mario például még mindig Raudona utolsó mondatain töprengett, Attila viszont valamiféle megkönnyebbülést érzett, amiért a vörös démon elhagyta végre a helyiséget. Szubotájnak természetesen egyvégtében Oleszja körül forogtak a gondolatai, és hogy Dariosznak mi járt a fejében, az hamarosan kiderült, amikor a kormányzó megtörte a csendet:
– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én úgy érzem, Nihuc megint csúnyán átvert minket. Legalábbis jómagam egy fokkal sem érzem tájékozottabbnak magam, mint amilyen a Neridea Ezred laktanyájában voltam. Elpufogtatott néhány közhelyet, és újra csak olyasmikről beszélt, amikről már korábban is ejtett néhány szót. Lényegében a világon semmi újat nem tudhattunk meg, sem a Tervről, sem erről a bizonyos Központról.
A tatár hangjában érezhető volt a düh, amikor megszólalt:
– Szerintem ez a vörös szuka egy nagyon átlátszó és nagyon nyilvánvaló dominanciaharcot folytat azért, hogy ő lehessen az első az androidok között, mindenféle értelemben. Számomra minden jel erre utal. És ennek az átkozott nagyravágyásnak lehet az áldozata Oleszja is.
– Az androidok jellemében is megtalálható a nagyravágyás? – ámult el Mario, aztán, mintha csak a saját szava bántotta volna a fülét, gyorsan hozzátette: – Már ha egyáltalán lehet jelleme egy androidnak.
– Ó, de mennyire, hogy van jellemük! – dőlt hátra a székén Szubotáj. – Meglepődnél, fiatal barátom, ha elmesélném, mi mindennel rendelkeznek ezek a nyolc fölötti metamorfok!
– Hát akkor csak meséld! – fordult a tatár felé Dariosz. – Ne legyél olyan, mint a kedvenc vezérezredesünk! Oszd meg velünk, amit tudsz.
Szubotáj most újra előredőlt, szinte ráhajolt az asztalra, és még a hangját is lehalkította kissé, mintha titokról beszélne, amikor megkérdezte:
– Emlékszel még arra a jelenetre, amikor Nihuc eltávozott, kormányzó?
– Már hogyne emlékeznék?
– És nem tűnt fel neked valami?
– Hát dehogynem! Egy egész sor dolog! Például az, hogy a vezérezredest pont úgy babonázta meg a puszta tekintetével Raudona, ahogy ezek az androidok egyszerű embereket szoktak. Aztán meg az is, hogy Nihuc a végén néhány pillanatra úgy lefagyott, mint az én földi koromban a számítógépek. Pedig azt azért nehezen tudom elképzelni a vezérezredesről, hogy ne bírta volna kiszámítani a másodperc törtrésze alatt a megfelelő választ.
– Na látod – dőlt hátra a tatár. – Ez mind arra utal, hogy a vörös szuka akar a domináns egyed lenni az androidok között. Szinte minden alkalmat megragad, hogy ennek jelét adja. Komolyan mondom, én már attól sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy maga Raudona amortizálta le Baskírt.
– Várj, ez így nem logikus – tapogatta az orrnyergét Dariosz. – Hiszen a vezérezredes úgy írta le ezt az utat…
– Jaj, hagyjuk már! – vágott közbe a tatár. – Most te is azt akarod csinálni, mint Nihuc? Nem te háborogtál az imént, hogy a vezérezredes újra és újra elmesél nekünk valamit, amivel kapcsolatban úgy tesz, mintha új információ volna? Akkor te miért tennéd ezt? Átbeszéltük már elégszer, hogy mit gondolunk Baskír útjáról, Raudonáról vagy az androidok furcsa viszonyáról. Előrébb jutottunk egy méterrel is? Hát nem. Folyton csak tippelgetünk, de a megoldás még csak nem is körvonalazódik egyikünk fejében sem.
Mario fontosnak tartotta, hogy nyomatékosítsa korábbi szavait:
– Amikor kihallgattam a három androidot, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a mieinket, ott az Orgil-birtok kertjében, akkor teljesen egyértelmű volt, hogy ők sem értik, mi történik itt, és egyáltalán nem tűntek olyanoknak, mint akik bármikor le akarnának paktálni Raudonával, vagy részt akarnának venni bármiféle dominanciaharcban.
Szubotáj kissé gúnyosan szólt oda az olasz fiúnak:
– És gondolod, hogy nem érzékelték a jelenlétedet?
Mario összevonta a szemöldökét:
– Mire akarsz célozni ezzel?
– Azt el sem tudod képzelni, hogy kizárólag neked beszéltek? – kérdezett vissza a tatár. – Optimális körülmények között ezek akár több száz méterről is képesek kiszagolni, hogy ki van a közelben. És ezt értsd szó szerint. Olyan szenzorokkal rendelkeznek, amelyek még általuk ismert személyeket beazonosítani is képesek, nemhogy egy olyan egyszerű körülményt detektálni, hogy valaki a közelben hallgatózik.
Mario már egy ideje fontolgatta, hogy előhozakodik a legújabb képességével, amelyet magában „távolhallásnak” nevezett, de most úgy érezte, ha van olyan pillanat, amikor ez nem igazán aktuális, hát ez mindenképpen az. Kissé megszégyenülten hallgatott hát el a tatár pilóta leckéztetése nyomán, és innentől kezdve csak szemlélője és hallgatósága szándékozott lenni a tárgyalásnak.
– Neked beszéltek ott, fiatal barátom – sulykolta Szubotáj. – Tudták, hogy hallod, és azt is tudták, hogy mindazt, amit hallottál, el fogod mesélni nekünk. Tehát megint ott vagyunk, hogy nem tudunk semmit. Nem tudjuk, mi történik, azt sem tudjuk, hogy mi fog történni, azt pedig főleg nem tudjuk, hogy ezek a nem emberi lények mi a fenét akarnak egymástól. Csak egyet tudhatunk biztosan, mégpedig azt, hogy Oleszját immár öt éve nyomorgatják. Hogy verné meg a Világügyelő Férfiú mindannyiukat, akiknek ebben része van, de kegyelmet soha ne gyakoroljon! – átkozódott szinte már anagur módra a tatár.
Ez volt az a pillanat, amikor Attila szükségét érezte, hogy megszólaljon:
– Viszont azt is tudhatjuk, hogy Oleszja igen nagyfokú érdeklődést tanúsít a kormányzó iránt.
– Hogy tessék? – pislogott Dariosz.
– Na ne mondd nekem, hogy ebből semmit sem vettél észre! – hitetlenkedett a magyar. – Nem láttad, hogy néz rád ez a szőke lány?
– Talán te lehetnél az utolsó menedék – vélekedett Szubotáj. – Te lehetnél az, aki visszahozhatná Oleszját a régi énjébe, bármit is mesterkedtek azok a rohadékok, akik az elmúlt öt évben ki akarták mosni az agyát, élükön ezzel a vörös szukával.
A kormányzó olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott:
– Mi a dágványról beszéltek ti itt?
– Igazuk van, én is láttam, hogy a szőke nő totál rád izgult – próbált csatlakozni a tárgyaláshoz Mario, de aztán megint a hideglelés járta át a saját szavai nyomán, attól tartva, hogy az utolsó kifejezést a tatár esetleg túlzottan bántónak fogja értékelni.
Szerencsére a pilóta most egészen más dologban próbálta meggyőzni Darioszt, és ügyet sem vetett semmi másra:
– Miért nem hívod meg őket is a Kormányzói Palotába, kormányzó? Mármint a Mocsárvidék lányait. Azt mondtad, mindegyik idegen ország vezetőinek jut itt szállás. Minket is befogadtál, pedig szerintem azelőtt nem is találkoztál egyetlen anagur emberrel sem. És azt is megértem, hogy kezdetben úgy hitted, majd a Szigetvilág legmagasabb rangú vezetői adják itt egymásnak a kilincset az olimpia során, de hát lássuk be, ez már nem fog összejönni. Ha viszont Raudonát és Oleszját meginvitálnád, hogy legyen itt a szállásuk, mint legmagasabb rangú vezetőknek, azzal egyrészt elismernéd a Mocsárvidéket diplomáciai szempontból, másrészt pedig…
– Másrészt pedig te egész éjjel Oleszja ajtaján kopogtatnál – vágott közbe Dariosz –, hogy csak öt percet adjon már neked, és akkor megmagyarázol mindent.
Egyszeriben megint csönd ereszkedett a helyiségre, de csak átmenetileg, mert Szubotáj ártatlan arccal tárta szét a karját:
– És az baj?
Az ausztrál nagyot fújtatott:
– Igen. Az baj. És azt is megmondom, hogy miért. Te katona vagy, tehát eleve tudnod kellene, hogy abban a pillanatban, amikor nem látod át az egész stratégiát, csakis a saját, öncélú, kizárólag neked fontos részelemre fókuszálsz, már vesztettél is… Nézd, én megértem, hogy Oleszja számodra a leglényegesebb szereplője ennek a bonyolult képletnek, de…
– Lassan a testtel, kormányzó! – emelte fel a kezét a tatár pilóta. – Én ebben az összefüggésben egyáltalán nem magamra gondoltam. Sokkal inkább rád.
– Rám? – tátotta el a száját Dariosz.
– Szerintem érthető okokból nem vetted észre, de tényleg felkeltetted Oleszja figyelmét. Számomra ez jó hír, mert azt érzem, hogy van remény kiszabadítani őt ebből az ótvaros, félreértelmezett feminista őrületből. De ennek biztosan nem én leszek a záloga, hanem most már úgy látom, hogy te.
Darioszt még jó darabig kellett győzködni, mire kötélnek állt, és persze mindannyian tudták, hogy Sztavrila jár az eszében, hiába is próbálja tagadni. De már az is komoly eredmény volt, hogy a kormányzó délután, az olimpiai versenyek idején felkérette a dísztribünre Raudonát, a Mocsárvidék nagyasszonyát.
A vörös démon Szubotáj mellett foglalt helyet, és a női birkózás döntő számainak során oroszul szólalt meg a tatár mellett:
– Gyűlölsz. Igaz-e?
A tatár annyira megdöbbent ettől az egyszerű mondattól, hogy kis híján leesett a székéről. Aztán – becsületére legyen mondva – hamar összeszedte magát, és oroszul kérdezett vissza:
– Szerinted nincs rá okom?
– Jaj, hát dehogy nincs! – dőlt hátra kacagva, hibátlan fogsorát kivillantva Raudona, hiszen a Mocsárvidék lánya odalenn éppen két vállra fektette ellenfelét. – Csakhogy nincs rá semmi okod, katona.
– Már hogyne volna? – háborgott oroszul Szubotáj. – Inkább arra nincs okom, hogy megbízzak benned, te…
– Tudom, tudom… Szukának nevezel – legyintett mosolyogva Raudona. – Nincs ezzel semmi baj. Sőt. Nagyon is rendben van mindaddig, amíg be nem bizonyítom előtted, hogy én nem az ellenséged vagyok, hanem a fegyvertársad.
Szubotáj hosszan fürkészte a vörös szépség arcát:
– Na. Hát akkor kezdj hozzá! Óriási figyelemmel hallgatlak!
– Te például aszexuális vagy, ezt mind jól tudjuk – kezdte Raudona.
– Igge’? – nyögte ki félig gúnyosan, félig kíváncsian Szubotáj.
– Oleszja viszont nem az.
– Igge’?
– Te hogyan tudnád elérni, hogy öt éven át ne érdeklődjön a szexualitás iránt?
A tatár elvörösödő arca sok mindent ígért, csak nem békés megbeszélést.
– Most az ő alapállásába próbáld beleképzelni magadat – javasolta Raudona, látva, hogy a tatár kis híján a kardja markolata után nyúl. – És azt is vedd bele a képletbe, hogy te tudod, ő itt, Evilágon egyetlen másodpercet sem veszít az életéből. Amikor visszatér a Földre, azzal kefél, akivel csak akar. Mintha mi sem történt volna.
