Osmosis – 221. fejezet

Amikor Guzel átmászott a Rőtvárat körülvevő gyűrűk utolsó falán is, akkor nem Királyrév felé vette az irányt, hanem egy másik, sokkal aprócskább kikötő felé. Ez a helyszín arról volt ismert, hogy rendszeresen itt rakodták ki a búzát, amelyből a molnár lisztet őrölt, nem utolsósorban Rőtvár fejedelmi udvara számára is.

A Tanítónak pontosan két oka volt rá, hogy felkeresse ezt a célállomást. Egyrészt az előzetes megbeszélések szerint itt készült hajóra venni őt az a beavatott embere, aki vállalta, hogy leviszi a folyón Királyrévig. Másrészt pedig Guzel a kikapós molnárnéval is találkozni szeretett volna, mert teljesen egyértelmű volt, hogy magával kell vinnie Osmosisba a gyanútlan asszonyt.

Esteban nemrég, a fejedelemnek előadott fedősztori egyik valódi elemeként, jóformán kényszerűségből fölfedte a molnárné szerepét a történetében. Márpedig a tisztesség úgy kívánja, hogy ha egy ügynök valamelyik kapcsolatának kilétére fény derül – legyen bármilyen jellegű is ez a bizonyos kapcsolat –, akkor az illető biztonságát mindenképpen szavatolni illik. Ez volt Guzel erkölcsi iránytűje ebben a kérdésben.

Arról nem is beszélve, hogy különböző információs csatornákon Guzel ekkorra már tudomást szerzett arról, hogy a molnárné testi épségét Esteban hajdani tevékenységétől függetlenül is veszély fenyegeti. A kikapós asszony ugyanis nemcsak a főszakáccsal tartott fenn ilyen-olyan rendszerességgel szeretői viszonyt, hanem bizony más férfiakkal is. Ennek oka pedig nem volt más, mint hogy a molnár, aki az utóbbi időben már csak az üzletnek és az italnak élt, vajmi kevés alkalommal volt képes eleget tenni férji kötelességének a hitvesi ágyban.

No de ne legyünk farizeusok, nem ez volt a legfőbb ok, amiért Guzel el akarta távolítani a molnárnét Rőtvárnak még a környékéről is, elvégre az asszony volt az egyetlen, akinek Esteban annak idején elárulta, hogy Osmosisba szándékozik szökni, és ez bizony nagyon komoly kockázati tényező volt.

A malomházhoz érve Guzel visszaidézte magában a spanyol szakács által elmesélt eljárást, majd felállt arra a bizonyos kőre, és bekopogott azon a bizonyos ablakon.

Motoszkálás hangja és világosság támadt odabenn, aztán csakhamar kinyílt az egyik ablaktábla, és a molnárné dugta ki rajta a fejét:
– Hát te meg ki vagy, és mit akarsz itt?

– Estebantól hoztam üzenetet – közölte halkan a Tanító.

Az asszony elsápadt. Körbeforgatta a fejét, hogy meggyőződjön róla, az idegen szavait senki sem hallhatta meg a környéken, aztán intett a hívatlan vendégnek, hogy menjen a kapuhoz. Mert hát ugyebár mégse az ablakon keresztül beszéljenek meg efféle dolgokat.

– Esteban üzent neked, hölgyem – ismételte meg a közleményt Guzel, miután bebocsátást nyert a malom udvarára, de a molnárné egyelőre csak azzal reagált, hogy megragadta az idegen férfi kezét, és vadul húzta befelé maga után a házba, mintha attól tartana, hogy még az udvaron is kihallgathatja valaki, miről folyik az eszmecsere.

Azt lehetett gondolni, hogy a házba érve majd megnyugszik, de éppen az ellenkezője történt. Rendkívüli izgalom vett rajta erőt, és szinte követelőző modorban kezdte hadarni a kérdéseit:
– Miért veled üzent Esteban? Azt ígérte, Osmosisba visz… Egyáltalán most hol van ő? Sikerült arra a szigetre szöknie? Onnan üzent nekem? Azt akarja, hogy kövessem? És mi tartott ilyen sokáig? Mondd már, hogy mi történt! Esteban jól van? Vár engem?

Guzel mélyen belenézett az asszony szemébe, és lágy, monoton hangon így szólt:
– Nyugodj meg, kérlek. Nincsen semmi baj. Esteban velem üzent, mert igen jó barátja vagyok. Most velem kell jönnöd, mert itt veszélyben lehetsz, de nem kell aggódnod, mert én…

A Tanító azért hagyta félbe a monológot, mert ekkor négy ember közeledését érzékelte. Hamarosan már nem volt egyedül ezzel a felfedezésével. A kikapós molnárné tekintetéből jól látszott, hogy a gondolataiban a megnyugvás fölött pillanatok alatt átvette a hatalmat a páni félelem.

Az udvar felől jellegzetes, borízű röhögés hallatszott. A molnárné reszketni kezdett, mint a nyárfalevél, aztán megragadta Guzelt, és a karjánál fogva odavonszolta egy jókora ruhásládához:
– Bújj el itt – kérte fojtott hangon, miközben felnyitotta a láda fedelét. – Ha az uram meglát, mindkettőnknek vége. Ráadásul nincs is egyedül, ahogy hallom.

A Tanító belepillantott a ládába. Nagyjából üres volt, csak néhány kopottas kelme hevert az alján. Aztán az asszonyra nézett, és már a száján volt az a megnyugtatónak szánt közlemény, hogy „meg tudlak védeni, hölgyem”, de ennek kimondására nem került sor. Guzel fejében ugyanis megjelent egy teljesen egyértelmű parancs, amelyet emberi nyelvre nagyjából úgy lehet lefordítani, miszerint: „Hallgass rá, bújj el!”.

Az iránymutatás paraméterei teljes mértékben megegyeztek a Központ által küldött utasítások ismérveivel, hősünk azonban – maga sem tudta volna megmondani, hogy miért – nem volt egészen biztos benne, hogy ő most központi parancsot kapott. De a késztetés annyira erős volt, hogy egy nanoszekundum erejéig sem jutott eszébe ellenkezni vele, így hát megadóan elfoglalta a helyét a ládában, és hagyta, hogy a molnárné rácsukja a fedelet.

Egy ember nyilván kényelmetlennek ítélte volna meg ezt az új tartózkodási helyet, de egy androidnak semmit sem számít, ha természetellenes pózban kell lehajtania a fejét, vagy maga alá kénytelen gyűrni a lábait. Arról nem is beszélve, hogy Guzelt ekkor már egészen más észlelések foglalkoztatták. Kifinomult hallása olyasfajta hangot detektált, amilyet már nagyon régen nem volt módja azonosítani…

No persze, ez a hang nem a részeg molnáré volt, aki ebben a pillanatban nyitott be a helyiségbe, három ivócimborája társaságában.

– Na mi van, te hűtlen asszony? – indított a jeles malomipari szakember a köszönésnek eme rendhagyó formulájával. – Vártál már haza, ugye? Vártad a te édes jó uradat. Ahogy mindig is tetted az esküvőnk óta, nem igaz?

A molnárné már régóta tisztában volt a férje legkülönbözőbb provokációinak ismérveivel, az elmúlt esztendőkben átélhette a passzív-agresszív viselkedés minden formáját, dacára annak, hogy ez a fogalmat egyáltalán nem ismerte. Sőt, a passzivitás nélküli agresszióból is alaposan kivette a részét, és ez ellen nem tehetett semmit. Legfeljebb azt, hogy a jól látható helyeken virító kék-zöld foltokat megpróbálta rafinált púderezéssel elfedni, amikor kénytelen volt emberek közé menni.

Mindenesetre most is csöndben maradt, igyekezett semmilyen módon, még egy félreérthető pillantással sem reagálni az elhangzottakra. De most ez sem segített.

– Mit kussolsz? – érdeklődött kedvesen a molnár. – Nincsen semmi mondanivalód, te kéjvágyó cemende?

– Főztem egy finom vacsorát, édes uram – próbálkozott az asszony, és eljátszotta, mintha még most is tenne-venne a tűzhely körül. – Bár azzal nem számoltam, hogy nem egyedül jössz ma haza a kocsmából.

– Azzal nem számoltál, mi? – röhögött fel a molnár. – Pedig még nem is tudod, hogy a barátaim miért jöttek velem. Hát mit mondjak, amikor meghallották az ajánlatomat, nem sokat kellett őket kapacitálni. Egyből ráálltak a dologra!

– Miféle dologra? – kérdezte remegő szájjal a molnárné, mert ez a fajta lebegtetett fenyegetés még az ő sokat látott kapcsolatukban is új elem volt.

– Az a hír járja, hogy te nagyon szereted magadat meghágatni idegen pecsekkel – bökte ki a molnár, de nem úgy, mintha férjként valami torokszorító nehézséget okozott volna neki ezt a mondatot kipréselni magából. Épp ellenkezőleg, cinkos röhögéssel tekintett a három ivócimborájára, akik közül az egyik máris felajzottan markolászta az ágyéka tájékát.

– Na de édes jó uram…!

– Kuss! Ne merj tagadni, mert ledarálom a kéjvágyó testedet ebben az elátkozott malomban!

Guzel úgy értékelte, hogy eljött a közbelépés ideje. Száz százalékig biztos volt benne, hogy négy ilyen részeg egyénnel játszva elbánik, és már mozdulni is szándékozott, amikor olyan erős utasítás érkezett, amely mindent felülírt: „Maradj veszteg!”.