Szubotáj az asztalra hajtotta a fejét, és könnyezett. Sírni nem sírt, azt nem lehet mondani, merthogy ezt a luxust soha nem engedhette meg magának. Sem katonaként a Földön, sem anagur törzsfőként Evilágban. De hogy a szeméből áradó nedvességnek nem tudta útját állni, az ténykérdés.
Arra eszmélt fel, hogy valaki leül mellé, a vállára teszi a kezét, és enyhén borízű hangon érdeklődik:
– Hova lettek a csajok?
Természetesen Attila volt az, aki – miután a tatár szabaddá tette az arcát – döbbenten hőkölt hátra:
– Barátom! Te sírsz?
Szubotáj igyekezett összeszedni magát, és sűrű torokköszörülések közepette így válaszolt:
– Természetesen nem sírok… Hova gondolsz?… Még hogy sírok… Minek nézel te engem?… A csajok egyébként, ahogy voltál szíves fogalmazni, úgy elszeleltek, hogy mire feleszméltem, már csak a hátukat láttam. Az a rohadék Raudona egyszer csak benyitott, és ráparancsolt Oleszjára, hogy indulás. Ez a drága lány pedig, mintha csak valami zombi lenne, vakon követte az utasítását.
– Rohadék Raudona – ízlelgette a jelzőt gúnyos mosollyal a magyar, miközben az ovális asztal közepén álló boroskancsó után nyúlt. – Hej, drága barátom, ha csak öt percre nem lennél aszexuális, rájöhetnél, hogy ez a nő…
– Pontosan tudom, ki ez a nő – vágott közbe a tatár, különös hangsúllyal nyomva meg az utolsó szót. – És nem magyarázom el neked sokadszorra: attól, hogy aszexuális vagyok, még rendelkezem azzal a képességgel, hogy megállapítsam, igencsak szemrevaló a test, amelyikbe beleköltözött.
– Hehe, ez jó duma! – vigyorgott Attila, igazából végig sem gondolva a tatár szavait, és öntött magának a borból. – Én is szívesen beleköltöznék a testébe. No persze, csak átmenetileg! Ha érted, mire gondolok…
Szubotáj kicsit sem akarta érteni, mire gondol a társa, egész más dolgok foglalkoztatták:
– Ez a rohadék Raudona valósággal kimosta Oleszja agyát. De totálisan – hajtogatta keserűen, és közben üres tekintettel meredt maga elé. Ezt látva Attila újra csak kedélyeskedni próbált:
– Lehet, hogy ez az átok körbejár, mint a staféta, mert amióta Oleszjával beszélgettél, te is úgy nézel ki, mint akinek kimosták az agyát… Hé! Szedd már össze magad, kolléga!
Szubotáj lassan oldalra fordította a fejét, belenézett a barátja szemébe, és csöndesen így szólt:
– Tudom én, hogy minden műfajban otthon vagy, te színész. Volt alkalmam meggyőződni róla az elmúlt öt évben. De néha bántóan nem vagy képes megkülönböztetni a vígjátékot a drámától.
A bortól elnehezült fejű szakrális törzsfő végre kezdte felfogni, hogy a helyzet sokkal komolyabb annál, mint hogy néhány közepes viccel rendbe lehetne hozni. Átgondolta a nemrég történteket, aztán nagyot sóhajtott, és bűnbánóan bevallotta:
– Lehet, hogy én húztam fel a csajt.
– Mármint Raudonát?
– Igen. A térképes szobában. Felhúztam kicsit… Mármint nem úgy!… Hanem inkább hangulatilag… vagyis azt se úgy… Hogy is mondjam csak…
– Szerintem klasszisokkal értelmesebben, ha szabad kérni – húzta el a társa elől a borospoharat Szubotáj.
– Én nem tehetek róla! – mentegetőzött Attila. – Hát olyan végszókat adott ez a rafinált kis nő, hogy a legpikánsabb bohózatokban nem kapsz olyanokat!
– Nyögd már ki, hogy mi történt, a Világügyelő Férfiú áldjon meg! Rányomultál? Vagy egyenesen zaklattad szexuálisan?
– Azt azért nem mondanám… Sőt, inkább ő zaklatott engem! Még azt is felajánlotta, hogy felmászik az egyik térképállványra, hogy alaposan megszemlélhessem alulnézetből. Hát még szép, hogy ilyenkor beindul egy férfiember fantáziája!
– Tehát te ráizgultál egy androidra?
– Hogy kire??? – meresztette hatalmasra a szemeit Attila.
– Raudona egy android, ráadásul nem is akármilyen. Szerintem megenné reggelire Baskírt meg Guzelt, de még tán a vezérezredest is.
A magyar jó darabig tátott szájjal bámult a barátjára, és látszott rajta, hogy ha lassan is, de tudatosul benne, hogy ez itt most nem valamiféle ugratás, hanem a vérkomoly valóság. Ekkor villámgyorsan becsukta a száját, sőt még a tenyerét is odatette, mint aki az öklendezését akarja visszafojtani, és közben szinte eszelősen motyogta:
– Jóságos ég… Ráizgultam egy androidra… Meg akartam dugni egy gépet… Mindjárt elhányom magam…
Szubotáj rezignáltan megjegyezte:
– Ez volna talán a legméltóbb és legszimbolikusabb lezárása ennek az átkozott napnak. Mégiscsak konyítasz valamit a dramaturgiához, te színész.
– Azt hiszem, én most lefekszem – tápászkodott fel az asztal mellől Attila. – Nincs más vágyam, mint hogy gyorsan elaludjak, és holnap arra keljek fel, hogy ezt az egészet csak álmodtam.
– Látod, ezt tökéletesen meg tudom érteni – bólogatott a tatár. – Nekem is ez a vágyam, de kétlem, hogy akár csak egy percre is le tudnám hunyni a szemem. Egyfolytában Oleszja szavai zakatolnak a fejemben, és sejtelmem sincs, meddig fog ez még tartani.
Miután becsukódott az ajtó Attila mögött, az elkeseredett pilóta a boroskancsó után nyúlt. Elhatározta, hogy azt az italt, amit a társa meghagyott, az utolsó cseppig benyakalja, így talán lesz rá esélye, hogy aludjon valamit reggelig. Merthogy a holnapi nap sem ígérkezik könnyebbnek, és ha minden esemény súlyos virrasztásokkal jár együtt ezen az átkozott szigeten, akkor előbb-utóbb ő is ki fog dőlni, mint Dariosz.
Pedig nemrég még milyen szépnek tűnt minden! A remény, hogy újra találkozhat Oleszjával…, a bizsergető vágy, hogy újra repülhet a Golubbal…, most mind olyan szürreálisnak tűnt, mint valami ócska, harmadvonalbeli fantasztikus film, amit egy nagyon hitvány forgatókönyv alapján készített el egy olyan stáb, amelynek minden tagja zsigerileg tehetségtelen volt.
Ahogy bánatosan merengett a dolgok ilyetén alakulásán, újra kinyílt az ajtó a háta mögött. Meg sem fordult, mert meggyőződése volt, hogy Attila tért vissza valamiért.
– Na, mi van? Úgy döntöttél, hogy mégiscsak a Kormányzói Hivatalban akarsz hányni, mert jobb helyet nem találtál erre a műveletre? – kérdezte gúnyosan.
– Hogy tessék?
A kormányzó állt az ajtóban, álmosan dörzsölgetve a szemét.
