Osmosis – 199. fejezet

Csöndben közelített az öttagú különítmény a szurdok felé. Nem csak azért, mert amikor az ember egy titkos csatatér felé halad, akkor nem szokása vad kurjongatással felhívni magára a figyelmet. Mind az öt lovas a gondolataiba mélyedve rótta az osmosisi mérőföldeket.

Talán Dariosz cipelte a legnagyobb terhet a lelkén. Ugyan megértette mindazt, amit a vezérezredes közölt vele pár perccel ezelőtt, amikor még a főváros utcáin tartottak nyugat felé, mégis számtalan dilemma foglalkoztatta azóta is.

Már nem volt benne egészen biztos, hogy ebben a furcsa játékban, küldetésben, vagy a búbánat se tudja, hogy miben egyáltalán még ő a kormányzója Osmosis Köztársaságnak. Hiszen tessék! Egy-két órára lehunyja a szemét, és közben minden döntés megszületik nélküle. Arról nem is beszélve, hogy Nihuc nyilvánvalóan nem az éj leple alatt tárgyalt Nerid királlyal, hanem sokkal korábban, már az Arénában.

Dariosz összerakta a képet, és immár biztos volt benne, hogy nem véletlenül távozott az Aréna dísztribünjéről a király és a vezérezredes szinte egyszerre. És most már arra is emlékezett, hogy milyen volt az arcuk, amikor visszaérkeztek a helyükre. Ugyan nem egyidőben, de hát utólag már nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy az ember biztos lehessen benne, valahol lefolytattak egy fontos megbeszélést. Tehát őt már akkor kizárták, amikor még fényes nappal volt, ő pedig a helyszínen tartózkodott, és nagyon is ébren volt.

„Kezd az egész nagyon követhetetlenné válni” – aggodalmaskodott magában a kormányzó, és megállapította, hogy amióta az első földi emberrel találkozott, most érzi a legkevésbé, hogy bármiféle irányítás lenne a kezében. Androidok, metamorfok, Osmosis egén felbukkanó, de amúgy láthatatlan űrsiklók, egy komplett nyelvet egy nap alatt megtanuló figurák… hát ki bírja ezt követni?

Csakis úgy tudta magát lenyugtatni, hogy Sztavrila alakját idézte fel az emlékeiben, de egészen konkrétan a meztelen alakját, és gondolatban megpróbálta rekonstruálni a legutolsó eseményeket, de rá kellett jönnie, hogy lovaglás közben nem egyszerű dolog ám az ilyesmi.

Aztán újra dühös lett magára, amiért Nihucnak kellett kioktatnia őt Osmosis törvényeiből, amikor jószerével még el sem hagyták a belvárost. De hát mit csináljon, ha egyszer képtelen megtanulni ezeket a hülye kunkorgós betűket, amelyekkel a törvényeket leírják? Nem hívathat magához minden reggel egy papot, hogy ugyan, tiszteletreméltó padre, legyen már oly kedves, és olvassa fel nekem mindazokat a paragrafusokat, amelyek ismerete ma még jól jöhet a kormányülésen, tekintettel a napirendi pontokra!

Hosszú éveken keresztül abban a hiszemben kormányzott, hogy ezeket a feladatokat Trin leveszi a válláról, és persze ez így is történt, de hát nagyon más békeidőben irányítani egy államot, meg olyan helyzetben, amikor csakis az olimpia akadályozza meg a hadiállapot kihirdetését. Azt természetesen elismerte magában, hogy az öreg titkár mindig kisegítette ilyen ügyekben, szinte kérnie sem kellett, és Trin hűséges szolgálata nélkül már rég megbukott volna. De egyre feszítőbb méretűvé növekedett a lelkében az a félelem, hogy amíg nem ismeri meg az utolsó betűig Osmosis Törvénykönyvét, addig nem lehet igazán autonóm uralkodó, és mindig mások segítségére fog szorulni.

Ezzel szemben Mario az Osmosisban hatályos jogszabályok helyett egyvégtében Emmára gondolt, és már nagyon szeretett volna egy kiadós alvás után mellette ébredni. Őrületesen hiányzott neki a kedvese, és úgy érezte, nem képzelhető már el az élet Emma nélkül. Csak remélni merte, hogy ez a drága lány megérti, miért ilyen fontos neki Osmosisnak, ennek a számukra új világnak a sorsa, a köztársaság jövője, és minden neheztelés nélkül fog a karjaiba omlani, amikor végre újra találkozhatnak.

Ennél csak egyvalami foglalkoztatta kitartóbban. Szeretett volna valami kiemelkedő dolgot véghez vinni, egy igazán nagy és emlékezetes hőstettet, és azt remélte, a szurdokban erre lehetősége is lesz. Csupán kellő odafigyelés, minimális színészi képesség és jó reakcióidő kérdése az egész. A merénylet óta sokszor jutott eszébe, hogy különleges képességei folytán igazán kitüntethetné már magát egy csodaszámba menő cselekedettel, és akkor többé nem lesz kérdés, hogy ha elindul néhány hintó az Aréna felé, ő melyikben kaphat helyet.

Nagy várakozással tekintett hát a várható harci cselekmények elé, és örömmel vette észre, amikor a gyér holdfényben feltűntek a szurdokot ölelő hegyek körvonalai a horizonton.

Az öt fős menet végén haladó két anagur harcos némán lovagolt egymás mellett. Túl sok megbeszélni valójuk nem akadt, mert egyrészt egy árva szót sem értettek abból, ami a Kormányzói Hivatalban meori nyelven elhangzott, másrészt pedig, amit a különböző szereplők hanghordozásából és arckifejezéséből le lehetett szűrni, azt már réges-rég kitárgyalták, még a különítmény kilovaglásának idején.

– Úgy látom, a metamorf kezd elszabadulni, és ez Dariosz barátunknak nem annyira tetszik – jegyezte meg a tatár, mire Attila csak annyit válaszolt:
– Valljuk be, ez ellen nem sokat tehet.

Ezzel kész is volt a törzsfők eszmecseréje, mert az anagurok sohasem szaporítják feleslegesen a szót, innentől kezdve pedig azt várták, hogy mi fog történni a szurdokban.

A menet elején Nihuc vezérezredes lovagolt, de hogy az ő áramköreiben miféle elemzések, kalkulációk és értékelések születtek meg, arról momentán legfeljebb Guzel és Baskír értesülhetett.

Amikor az öt lovas odaért a helyszínre, Dariosz tiszteletét tette a fák mögé rejtett táborban Nerid királynál, ám haladt is tovább, hiszen a fő feladata nem a parolázás volt, hanem a helyének minél gyorsabb elfoglalása. Felkaptatott hát a keskeny ösvényen egy felvezető katonát követve, aztán várta a fejleményeket.

Mario igyekezett a kormányzó közelében maradni, a két anagur törzsfő viszont majdnem a szurdok nyugati bejáratáig lovagolt előre, mármint fönn, a sziklás hegyoldal szűk csapásain, míg végül a hátasaikat a Fekete Ezred katonáira bízták, és immár gyalogosan foglalták el leshelyüket egy erre alkalmasnak mutatkozó kőtömb mögött.

Nem kellett sokáig várakozniuk, hamarosan feltűnt a szurdok nyugati bejáratánál néhány gyalogos.

– Megérkeztek a felderítők – súgta oda a társának Szubotáj. – Azért azt megállapíthatjuk, hogy nem bíznak semmit a véletlenre, ők is tudják, hogy ez nem egy olyan terep, ahová okos dolog csak úgy besétálni.

– Igaz – bólintott Attila –, de szerintem ez csak afféle rutin. Nem úgy festenek ezek a fickók, mint akik bármiféle ellenséges jelenlétre számítanak itt. Szerintem meg vannak róla győződve, hogy egészen a fővárosig menetelhetnek, ott pedig egy könnyű terep vár rájuk, romba dőlt épületekkel, leégett városnegyedekkel és kellően ideges és elégedetlen lakossággal.

A magyarnak igaza lett, a felderítőknek vélt férfiak némi felületes szemlélődés után visszafordultak a szurdokból, és ekkor már tényleg azt lehetett várni, hogy hamarosan megérkezik a „fősereg” is, a másfélezer talpassal.

Hát tényleg megérkeztek. És valahogy még a sötét hegyoldalak is azt visszhangozták az ezüstös holdfényben, hogy ezek a fickók aztán nem riadnak vissza senkitől és semmitől.

Kicsivel odébb Mario is elfogódottan szemlélte a menetet, és egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy mindenképpen akar-e ő itt és most valamiféle hőstettet véghez vinni. Aztán összeszorította a száját, és azzal biztatta magát, hogy már a merénylet napján is levágta egy efféle orzó gazembernek a fejét, tehát semmi sem indokolja a lelkesedése elcsitulását, elvégre ő a Sebezhetetlen!

Ebben a pillanatban a felkelő nap első sugarai végigpásztáztak a szurdokon, és különös fényglóriákat vontak a kiálló sziklaszirtek köré. Mario megbűvölve bámulta a látványt, és arra gondolt, micsoda értelmetlen, primitív és méltatlan dolog a háborúskodás, amely távol esik minden isteni és emberi szentségtől, hiszen ahelyett, hogy hagyná kitárulni a világ csodáit azok előtt, akik azt a világot lakják, mindent beszennyez a saját mocskával, és nem engedi, hogy saját magán kívül másra is kellő figyelem vetülhessen.

Az olasz fiútól nem messze Dariosz is árgus szemekkel figyelte a menet bevonulását a szurdokba, és amikor azt látta, hogy már az elszánt horda utóvédje is megérkezett a terepre, akkor felült a lovára, és kilépdelt egy sziklaperemre, jobb és bal oldalán a Kormányzói Testőrség egy-egy tagjával.

– Menet, állj!!! – bődült el öblös hangon, és a szemközti sziklafalak hátborzongatóan visszhangozták a kiáltását. – Dariosz szól hozzátok, Osmosis Köztársaság kormányzója!

Ezen bemutatkozás nyomán az első sorokból, amelyek nem is voltak olyan távol a kormányzó által uralt sziklaperemtől, azonnal nyílvesszők indultak el röppályájukon, de mindegyiket védte a pajzsával a két testőr. Közben odalenn, a szurdokban is zajlottak az események, mert a legnagyobb termetű főemberek éktelen káromkodás kíséretében rohantak rá az első sorokból nyilazókra:

– Megvesztetek? Mi a cemende anyátokért lövöldöztök? Majd Osmosisban, a saját népe előtt kell fejét venni, ti szerencsétlen barmok! – átkozódtak az orzó parancsnokok, de ez nem hallatszott fel a hegyoldalak magasságáig, ott csak annyit lehetett érzékelni, hogy valami nézeteltérés támadt az első sorokban.

Dariosz nagy levegőt vett, és így folytatta:
– Nyomatékosan közlöm, hogy a Törvénykönyv értelmében, aki Osmosis Köztársaságra felfegyverkezve támad, az többé nem tekinthető Osmosis alattvalójának. Legyen akár polgár, paraszt vagy rabszolga, a támadás pillanatától úgy tekintünk reá, mint hontalan betolakodóra! Ellene minden megtorlás megengedett, egyenesen kívánatos! Jól véssétek az eszetekbe szavaimat ti, ott lenn, akik arra készültök, hogy a fővárosba vonulva, fegyverrel az oldalatokon zavargást szítsatok! Nincs kegyelem, mindenkit felkoncolunk, aki ellenáll! Osmosis Köztársaság kormányzója, egyben a hadsereg főparancsnoka, Dariosz beszélt hozzátok!

A két anagur törzsfő később úgy számolt be a történtekről, hogy ekkor mintha némi zavarodottság lett volna úrrá a menetoszlopon, és ezt még a nyugati kijárónál is érzékelni lehetett…