Elkísértem egy bevásárlóközpontba Berzenkét, akinek feltett szándéka volt, hogy kiegészíti amúgy sem mindennapos fuszeklikészletét néhány újabb remek darabbal. Pöttöm kis barátommal amúgy is igen nagy megpróbáltatás bármit vásárolni, ám a ruhaneműk, ezen belül pedig a zoknik aztán végképp külön kategóriát képeznek. Berzenkének ugyanis az a hitvallása, hogy csak unalmas férfiak járnak egyszínű zokniban, ő a mintásakat részesíti előnyben. Vagy hogy egészen pontos legyek: a minél extravagánsabb, minél hülyébb mintájúakat.
Súlyosbította a dolgot, hogy a becserkészett üzletben éppen „kettőt fizet, hármat vihet” akció volt a fuszekli szakosztályon.
Hogy miféle kínokat kellett kiállnom azon húsz perc alatt, míg jeles barátomnak sikerült kiválasztania a három pár zoknit, annak érzékeltetésére elég lesz csak néhány mondatot idéznem, amiket aközben eresztettem meg, midőn őkelme vagy tíz pár zoknit rakott ki maga elé, és elmélyült arccal tanakodott magában, melyik három legyen a szerencsés kiválasztott:
– Az megvan, hogy már az összes szekuritis pofa minket figyel?
– Te szedsz amúgy női hormonokat? Ázzmeg, a nők nem válogatnak ennyit vásárlás közben!
– Ha megveszed azt a sültcsirke-mintásat, akkor tedd mellé a sültkrumpli-mintásat is, mert el fogod csapni a hasadat. Vagy a patádat.
– Van rá valami remény, hogy még a bolt bezárása előtt sikerül döntést hoznod eme kardinális kérdésben?
– Most tényleg ennyire nem mindegy, hogy e közül a tíz fosadék közül melyik hármat veszed meg? Úgyis eltakarja a nadrágod, a csajodon kívül hál’istennek a kutya nem fogja látni, hogy mi van a lábadon! Bár megjegyzem, ha én lennék a helyében, és ezek közül bármelyik zokniban közelednél felém, ott semmilyen jellegű szex nem lenne, az hóttzicher.
Nos, végül sikerült döntésre jutnia, a maradék hét párat tehát szépen visszaakasztgatta a helyére, a három szerencsés példánnyal pedig megindulhattunk végre a pénztár felé. Sajnos azonban a pénztár elég messze volt a fuszeklik szakosztályától, így hát az útközben folyton megtorpanó Berzenkét szinte egyfolytában lökdösnöm kellett magam előtt, miközben kedvesen búgó baritonomon a következőket mondtam neki:
– Nem bizonytalanodsz el, haladsz a pénztárhoz. Jól választottál. Nem ébred benned semmiféle kétely, vagy ha igen, azonnal elhessegeted. A világ három leggyönyörűbb zoknija van a kezedben. Boldog vagy, mert tudod, hogy őket akarod. Nem gondolsz már a visszatett példányokra, mert azok tényleg csak bohócoknak valók. Haladsz tovább határozott léptekkel, vissza sem nézel. Az már a múlt, el kell engedned…
Amikor odaértünk a pénztárhoz, még nem sejtettem, hogy újabb fejezet nyílik eme csudás vásárlás történetében. A szemkápráztatóan dekoratív és ellenállhatatlanul kívánatos pénztáros hajadonokról ugyanis csakhamar kiderült, hogy nem a Debreceni Egyetem matematika tanszékén végeztek. Egy pénztárgép és egy számológép segítségével próbálták megállapítani konzílium keretében, hogy amennyiben három pár, egyenként 790 forintba kerülő zoknit tesz eléjük a kedves vevő, akkor tulajdonképpen mennyit is kell fizetnie a meghirdetett akció keretében.
Először hárommal szoroztak, majd levontak az összegből 230 forintot. Ezt nem értettük. (Mondjuk ők sem nagyon.) Aztán levontak még további 370 forintot. Ezt még mindig nem értettük. Utána elkezdtek osztani, meg tán deriválni és gyököt vonni is, én meg diszkréten, ám egyre vörösebb fejjel odasúgtam Berzenkének:
– Bakker, azt azért nem hittem volna, hogy a kifizetése tovább fog tartani, mint a kiválasztása.
Nagy sokára sikerült tudományosan megállapítani az összeget, Berzenke fizethetett végre, és már majdnem elindultunk a kijárat felé, amikor a lányok utánunk kiáltottak. Kiderült, hogy a komoly matematikai képlet összeállítása közben megfeledkeztek a lopásgátlók leszereléséről.
– Na, még csak az hiányzott volna, hogy a kijáratnál a biztonsági őrök is megállítsanak minket – hördültem fel idegesen, mert elképzeltem, ahogy megszólal a riasztó, és a vijjogás közben előadjuk a vásárlás befejező epizódját. Azaz ott állunk hülyén, mindenki minket néz, Berzenke mutogatja a három randa fuszeklit a biztonsági őröknek, én meg bizonygatom számukra, hogy ilyen visszataszító kapcák eltulajdonítására akkor sem lehetne engem rávenni, ha előzőleg megitatnak vagy másfél liter rozéfröccsel.
Azóta Berzenke már rég hazaért a kedveséhez a zsákmánnyal. Nincs róla hírem, hogy volt-e köztük tegnap este valami.
