Gergő a komódon megpillantott egy papírlapot, amin egy golyóstoll hevert. Amikor Imre atya kijött a szobából, meg is kérdezte tőle:
– Az ott egy levél, atyám?
– Igen, jól látod – felelte a plébános.
– Félre ne értsen, nem lestem bele – mentegetőzött Gergő –, csak hát bevallom, kicsit furcsállom a dolgot.
– Mit tartasz furcsának?
– Azt, hogy az atya visszatért a postai levelezéshez. Kissé csalódott is vagyok emiatt, mert én azt hittem, hogy a múltkor sikerült megfelelően beállítanom az atya emailfiókját.
– Megnyugtatlak, hogy nincs semmi gond az emailfiókommal, és a mai napig hálás vagyok érte, hogy megfelelően beállítottad, illetve a rövid fejtágítóért is, amelynek nyomán immár sokkal jobban átlátom a rendszer működését, mint előtte. Remek és kényelmes találmány az elektronikus levelezés, szó se róla. Viszont elfelejtesz egy dolgot. Az ember csak annak tud elektronikus levelet írni, aki szintén tagja a rendszernek. Például rendelkezik számítógéppel, okostelefonnal, és van emailcíme is. Ha ez mind nem áll fenn, akkor csak hagyományos módon lehet üzenetet írni neki, a posta szíves közreműködésével.
– Ez valóban így van – ismerte el Gergő –, csak hát olyan furcsa dolog, hogy manapság még mindig vannak olyan emberek, akik…
– Akik nem haladnak a korral? Ezt akartad mondani?
– Valami ilyesmit. Biztosan nagyon öreg az illető – találgatott az Almási fiú.
– Nem mondanám – helyesbített a plébános. – Egy hatvanéves hölgynek íródik az a levél. Próbálok neki némi vigaszt nyújtani, amennyire szerény eszközeimmel ez lehetséges. Nagyon el van keseredve, és egyre kevésbé képes elviselni a megpróbáltatásokat.
– Mi történt vele? – érdeklődött Anna is.
– Sok évvel ezelőtt a lánya balesetet szenvedett, és azóta ápolásra szorul. Katatón állapotban fekszik az ágyban otthon, kommunikálni sem igen lehet vele, legfeljebb néhanapján, pislogással tud igent vagy nemet jelezni, ha kérdezik. De még ezek az esetek is ritkák.
– Ez borzasztó – szörnyülködött Gergő. – Na de hát mi okozta ezt az állapotot? És miért nem tudnak neki véget vetni az orvosok?
– Gondolom, azzal azért te is tisztában vagy, hogy az orvostudomány hatalma nem végtelen – mutatott rá Imre atya. – Számos olyan baj van, amin már a legfelkészültebb doktorok sem tudnak segíteni.
– És nem is biztatják semmivel ezt az anyukát? – kérdezte Anna.
– Egyik anyukát sem biztatják semmivel – közölte a plébános.
– Ezt hogy érti, atyám?
– Úgy, hogy maga a beteg is édesanya. Kétéves volt a kislánya a baleset idején, és lassacskán felnő, mert már gimnazista, második osztályos. A nagymamája nevelte fel, és már nincsenek is emlékei arról, hogy milyen volt az édesanyja akkor, amikor még nem magatehetetlenül hevert egy ágy tetején.
Anna úgy érezte, minden erő kimegy a lábából. Szerencsére éppen ott volt mellette egy szék, amelyre szinte lerogyott. Aztán a konyhaasztalra hajtotta a fejét, és keserves sírásra fakadt. Gergő megdöbbenve bámulta a feleségét, aki aztán meglepően hamar összeszedte magát. Fölállt, megtörölte az arcát, és így szólt:
– Bocsánat, de most el kell mennem… azonnal…, most a szüleim mellett van a helyem.
Azzal ki is viharzott a paplakból, választ sem várva. Gergő még mindig tátott szájjal bámult utána.
– Maga érti, hogy mi történt, atyám? – kérdezte a házigazdát.
– Értem – bólintott a plébános. – A feleséged most döbbent rá, hogy vannak, akik sokkal nehezebb keresztet cipelnek, mint ő. És bár az sem kellemes, ami vele történt az elmúlt hónapokban, mégis összehasonlíthatatlanul könnyebb elviselni, mint sok más felebarátunk sorscsapásait. És talán arra is rájött, hogy igaztalanul bántotta a szüleit, és most hozzájuk sietett, hogy bocsánatot kérjen.
Gergő elismerően pillantott a plébánosra:
– Nagy húzás volt elöl hagyni ezt a levelet, atyám. Ennek ürügyén szóba jöhetett a történet, amelynek nyomán talán Anna is be fogja látni, hogy meg kellene végre békélnie a sorsával.
A házigazda a fejét csóválta:
– Egyáltalán nem hagytam elöl a levelet. Pontosan azért tettem félre a komódra, mert az ablakon át megláttam, hogy a kapumban álldogáltok, és biztosra vettem, hogy elfogadjátok majd a szíves invitálásomat.
– Akkor nem is direkt csinálta az egészet? – kérdezte csodálkozva az Almási fiú, akinél jobban csak Imre atya hüledezett:
– Honnan tudhattam volna, hogy mi okból kerestetek föl? Nem vagyok sem gondolatolvasó, sem jövőbelátó. Az érdem, amit nekem tulajdonítasz, nem a sajátom. Különben is, te hoztad szóba a levelet, mert megpillantottad a papírlapot a komódon.
– Na de én sem érdemlek dicséretet, hiszen én meg azt nem tudhattam, hogy kinek íródik az a levél és mi a témája – vitatkozott Gergő, mire Imre atya elmosolyodott:
– Nem is téged szándékoztalak megdicsérni, hanem valaki egészen mást.
Az Almási fiú eltöprengett kissé, aztán kezdett összeállni a fejében a kép:
– Gondolja, atyám, hogy…?
– Bizony, azt gondolom, hogy csak egyvalaki volt velünk az elmúlt percekben, aki azt is tudta, hogy milyen panasszal kerestek fel engem, és azt is, hogy mi áll abban a levélben. És talán még azt is tudja, hogyan fogom folytatni éjjel azokat a szegény asszonynak szóló sorokat.
– Azt hiszem, most már értem az egész történetet. Meg kellett pillantanom azt a levelet, és rá kellett kérdeznem. Tudja, atyám, az ilyesféle események erősítik meg mindig a hitemet.
Végszóra megcsörrent Gergő telefonja. A bátyja volt a vonalban. Panaszkodott, hogy sietett, ahogy csak tudott, de nem találta őket otthon.
– A paplakban vagyunk – újságolta Gergő. – Pontosabban csak Imre atya és jómagam, mert Anna közben hazaszaladt a szüleihez.
– Valami baj történt? – érdeklődött aggodalmas hangon Ákos.
– Szerintem épp ellenkezőleg – nyugtatta meg az öccse. – De inkább gyere értem, és akkor mindent elmesélek. Mondom a címet…
– Nem szükséges, idelátszik a templomtorony – felelte Ákos, és letette a telefont. Két perccel később pedig már valóban ott állt az autója a paplak előtt. Gergő és a házigazda is kiment elé, és végül úgy alakult, hogy már az utcán elmesélték neki az elmúlt negyed óra történéseit.
– Ha így áll a helyzet, akkor most nem venném igénybe a vendégszeretetét, atyám – jelentette ki Ákos. – Inkább azt javaslom, üljünk be mindhárman az autómba, és látogassuk meg Annát és a szüleit.
– Nincs már késő ehhez? – kérdezte a plébános.
– Szerintem ebben a helyzetben nem számít, hogy hány óra van – vélekedett Ákos. – Talán még jól is jöhet a segítségünk. Engedje meg, hogy úgy fogalmazzak, mindkettőnknek a lélek a szakterülete, és meglehet, hogy most nagy szükség van ránk abban a házban, hogy lelki támaszt nyújtsunk a rászorulóknak.
– Én mindenképpen megyek, hiszen a feleségem mellett van a helyem – szögezte le Gergő. – Egyetértek Ákossal, először is menjünk oda, aztán ha kiderül, hogy még sincs ránk szükség, mert hármasban szeretnének beszélgetni, akkor legfeljebb eljövünk. Ebből még baj nem lehet.
– No de ti mégiscsak családtagok vagytok – szabadkozott Imre atya –, bármilyen későn becsengethettek Anna szüleihez, de én…
– Ugye, ezt nem mondja komolyan, atyám? – vágott közbe Gergő. – Maga ennek a falunak a plébánosa, tehát minden egyes családnál, a falu utolsó utcájának utolsó házában is családtag!
Imre atya halványan elmosolyodott:
– Meggyőztél. Részemről indulhatunk.
