Másnap Ákos a hóna alá csapta az ominózus könyvet, benne a húga levelével, és elindult a barátjához. Nehéz szívvel rótta a métereket az utcán, de az az érzés vigasztalta, hogy hamarosan túl lesz az egészen, és megkönnyebbülhet végre a lelke.
Imre gyanakodó arckifejezéssel fogadta. Rögtön látta a barátján, hogy ez nem szokványos látogatásnak ígérkezik. Miközben hellyel kínálta, a magával hozott könyv iránt érdeklődött.
– Útleírás hazánk legszebb tájairól – magyarázta Ákos -, de azt hiszem, téged egyáltalán nem a könyvben szereplő fotók vagy elbeszélések fognak érdekelni. Merthogy van ám más is benne… – Azzal részletesen elmesélte, mi járatban van, milyen szándék vezérelte a tetteit, és egyáltalán, milyen érzések járták át, amíg erre az elhatározásra jutott.
Imre figyelmesen végighallgatta barátját, és közben a legkülönbözőbb hangulatváltozások tükröződtek az arcán. Végül aztán lassan és óvatosan a könyvért nyúlt, s kivette belőle Dóri levelét. Belepillantott, s kissé remegett a papír a kezében, amikor így szólt Ákoshoz:
– Hát akkor most lakjon jól a kecske, és maradjon meg a káposzta is. Hangosan fogom felolvasni a levelet, és aztán eldöntheted, jól tetted-e, hogy annak idején nem adtad át.
Azzal belefogott:
„Kedves Imrus!
Nagyon nehéz helyzetbe kerültem, önhibámon kívül. Véleményt kellene mondanom egy dologról, de tudom, hogy akármit is írnék, értelmezhetnéd így is, meg úgy is. Mert ha azt javaslom, maradj itthon, akkor te úgy fogod értelmezni, hogy magam miatt kérlek rá. És ezt az önző szerelem jeleként értékelnéd. De ha azt mondom, menj csak nyugodtan, indulj, próbálj szerencsét a szigetországban, azt is értelmezheted úgy, mint az önzetlen szerelem jelét.
Arra kérlek tehát, hogy ne állíts ilyen nehéz döntés elé. A döntést rajtad kívül senki nem hozhatja meg jó szívvel. Főleg én nem, hiszen, mint írtam, én csakis rosszul jöhetek ki a dologból. Ha most elkezdelek kérlelni, hogy maradj itthon, és ezt abból a megfontolásból teszem, mert úgy gondolom, hogy itthon a helyed, akkor te ezt biztatásnak fogod venni, és utána csalódott leszel, ha kiderül, hogy olyasféle vágyak miatt szalasztottál el egy jó lehetőséget, amely vágyak végül nem is realizálódtak.
De ugyanez lesz a helyzet, ha arra biztatlak, hogy utazz el. Ezt is értelmezheted olyképpen, hogy a vágyaidnak, elképzeléseidnek legmegfelelőbb, azokhoz legközelebb álló választ olvasd ki belőle.
Érted már, mennyire lehetetlen helyzetbe hoztál a kérdéseddel?
Nem mondhatok rá jó szívvel sem igent, sem nemet, és ha csak egy kicsit is elgondolkodsz rajta, be fogod látni, hogy miért nem tehetem. Nem vállalhatom át egy olyan döntés felelősségét, amelynek körülményeiről és következményeiről vajmi keveset tudok, hiszen a te életeddel, a te érzéseiddel te magad vagy leginkább tisztában, épp ezért nem is határozhat helyetted senki egy ilyen horderejű ügyben.
Mindenesetre arra azért felhívnám a figyelmedet, hogy a döntésed nem lesz végleges. Már nem azokat az időket éljük, amikor disszidensnek számított, aki elhagyta a hazáját. Az Unión belül szabad a munkavállalás és az utazás is, tehát bármikor hazatérhetsz, amikor úgy alakul a sorsod, vagy úgy látod jónak. Akár évek múlva is. És még fiatal vagy, rengeteg minden áll előtted, és szerencsére ezt én is elmondhatom magamról.
Arra kérlek tehát, bízd a Gondviselésre magad, és ha aludtál rá egyet, dönts legjobb belátásod szerint.
Barátsággal:
Dóri”
Csönd telepedett a szobára, a két jóbarát a plafont bámulta. Végül Ákos szólalt meg:
– Egy diplomata veszett el benne.
Imre nagyot sóhajtott, majd hozzátette:
– No igen. Ettől a levéltől annak idején sem lettem volna okosabb.
Aztán újra csak hallgatásba burkolózott a két jóbarát, s mindketten beletemetkeztek a saját gondolataikba. Végül Imre törte meg a csendet:
– Figyelj csak! Te olyan tapasztalt vagy, adhatnál nekem egy pár jó tanácsot.
– Miről lenne szó? – kapta fel a fejét az Almási fiú, és egyelőre el sem tudta képzelni, ugyan miben is számít ő tapasztaltabbnak a másiknál.
– Természetesen a szerelemről – bökte ki szégyenlősen Imre, aztán pontosított: – Jobban mondva, a felejtésről. A felejtés művészetéről.
– Dórit szeretnéd elfelejteni? – kérdezte Ákos.
– Naná, majd a szorzótáblát – jegyezte meg Imre pikírten.
A beszélgetés ezen pontján megint csak szünet következett be; a két barát szégyenkezve hallgatott egy sort. Ákos azért szégyellte magát, mert egy teljesen nyilvánvaló dologra kérdezett rá, Imre pedig azt röstellte, hogy a zavarát gúnyos megjegyzésbe próbálta csomagolni.
– Én azt hittem, már túl vagy a nehezén – vallotta be Ákos nagy sokára.
– Hidd el, én is azt hittem – bólogatott Imre -, de úgy tűnik, nem vált előnyömre, hogy ennyit beszélgettünk az ügyről az utóbbi időben.
– Érdekes – vakargatta az állát az Almási fiú. – Az ember azt hinné, hogy minél többet beszélünk valamiről, ami netán fájdalmas emlékekkel is jár, annál inkább megkönnyebbül a lelkünk.
– Ez így is van – nyugtatta meg Imre. – Tudod, ez afféle kettős érzés. Egyrészt valóban jó volt kiönteni a szívemet valakinek, akiről tudom, hogy meg is ért. Másrészt viszont most úgy érzem magam, mint aki felkapart egy régi sebet… De hát neked magyarázzam ezt, egy pszichológusnak?
– Jobb szeretném, ha elsősorban a barátot látnád bennem – jegyezte meg Ákos.
Imre, hosszú idő után először, szélesen elmosolyodott:
– Miért, te civilben nem vagy pszichológus? Csak a rendelőben válsz azzá? Nálatok ugyanúgy van, mint mondjuk a rendőröknél, hogy szolgálatba kell helyeznetek magatokat?
Ákos felnevetett:
– Ezt a hasonlatot még soha életemben nem hallottam, de nagyon tetszik. Mindazonáltal biztosíthatlak róla, hogy civilben sem szokott kiesni a fejemből, amit az egyetemen tanultam.
– No, akkor helyezd már végre szolgálatba magad, és adj egy pár jó tanácsot a felejtés módszereiről! – kérte vidáman Imre, bár ez a vidámság valahogy nem tűnt szívből jövőnek.
