Nos, ez a kívánsága csakhamar teljesült. Az édesapjuk hazaérkezett, s nemsokára halálra vált arccal rogyott le a fotelbe, hogy meghallgassa a család fekete bárányának vallomását.
– Az a helyzet, hogy szerelmes lettem az egyik osztálytársamba – kezdett bele a mondókába Gergő, és ez volt az első és egyben utolsó alkalom, amikor az elbeszélés során egy pillanatra lesütötte a szemét. – Klárinak hívják. Már panaszkodott nekem egy ideje, hogy egy bizonyos fiú mindig beleköt, amikor reggelente iskolába megy, és át kell vágnia a parkon. Azt a srácot én is ismertem, mert a mi gimnáziumunkba járt, csak másodikban kicsapták.
– Ahogyan most téged fognak – jajdult fel fájdalmasan a családfő.
– Hagyd, hadd beszéljen – intette le hitvesét Julika, akinek újból halvány remény csillogott a tekintetében.
– Szóval, az úgy volt – folytatta Gergő –, hogy tegnap délután megbeszéltünk valamit Klárival. Nevezetesen azt, hogy ma reggel megvárom, amikor megérkezik a busza, aztán majd együtt fogunk átvágni a parkon, hogy megelőzzük a bajt. Igen ám, de akkor nekem eszembe jutott, hogy ez így nem lesz jó, mert ha meglát engem ez a jómadár, akkor esetleg visszahúzódik, és nem hagyja magát tetten érni, hanem majd kivár egy olyan alkalmat, amikor Klári megint egyedül lesz, és akkor fog újból lecsapni. Így aztán kicsit lemaradtam, és…
– Mondd csak, öcsikém – vágott közbe Ákos –, konkrétan mit értsünk azon, hogy „lecsapni”? Mit szokott művelni ez a jómadár, akiről beszélsz?
– Leginkább arra akarja folyton rávenni Klárit, hogy ne menjen iskolába, hanem inkább csavarogjanak egyet. És állandóan füves cigivel kínálgatja… Szóval, lemaradtam egy kicsit Kláritól, és ezt jól is tettem, mert kisvártatva megpillantottam a srácot. Felkészültem minden eshetőségre, de egyelőre nem kellett közbelépnem, mert úgy látszott, hogy ma reggel nem Klári lesz a céltáblája…
– Hanem kicsoda? – kérdezte Ákos.
– Néhány másik fiú, akikkel az egyik padon sutyorgott valamit. Aztán elvonultak a bokrok rejtekébe, én meg közelebb lopóztam, hogy kilessem, mit csinálnak – mesélte csillogó szemmel, a legkisebb szégyenérzet nélkül a kamaszfiú, mintha csak valami afrikai vadászkalandról számolna be. – És be is igazolódott a gyanúm! Füves cigit kínálgatott a többieknek, sőt, rá is gyújtottak… Mivel láttam, hogy egymagam kevés leszek ellenük, gyorsan felhívtam pár haveromat erősítésnek, és…
– Ha már mindenáron fel kellett hívnod valakit, miért nem a rendőrséget tárcsáztad? – fakadt ki elképedve a családfő. – És egyáltalán: miféle haverjaid vannak neked, akik iskolaidőben ráérnek?
– Akkor még csak fél nyolc volt – felelte Gergő. – Simán lett volna idő mindenre, ha az a lakó nem hívja ki a zsarukat!
– Hát ez egyre szebb lesz! – csóválgatta a fejét anya. – Nem elég, hogy te magad ostobán viselkedtél, még a barátaidat is rávetted, hogy lógjanak az iskolából? Hogy az első óra helyett menjenek krimit játszani a parkba?
– A rendőrökre aztán várhattunk volna, ez később napnál világosabban beigazolódott – legyintett nagyképűen Gergő, és mindezt olyan arckifejezéssel tette, mint aki tényleg valamiféle akcióhős filmsztárnak képzeli magát.
– Szóval, amikor megjöttek a cimboráim, akkor körbevettük a bokros részt, ahol ezek a jómadarak tanyáztak – folytatta az elbeszélést Gergő. – De sajnos nem tudtuk profi módon kivitelezni az akciót. Valamelyikünk zajt ütött, mire a bokor mögött tanyázó srácok gyorsan eldobálták a cigijeiket, és menekülőre fogták a dolgot. Mi persze azonnal üldözőbe vettük őket, és hát ekkor alakult ki az a bizonyos csetepaté, amit az egyik lakó félreértett, és kihívta a rendőrséget. Úgyhogy egyszer csak azt vettük észre, hogy körbevesznek minket a kékruhások, és hiába magyaráztuk nekik, hogy nem mi vagyunk a főkolomposok, a fülük botját sem mozgatták, hanem inkább minket zsuppoltak be a kocsiba, hogy beszállítsanak az őrsre. A többit már tudjátok – fejezte be a történetet a kamaszfiú, aztán elvonult a fürdőszobába, és hosszasan ápolgatta a sebeit.
Eközben a család három másik tagja elképedve és szótlanul ült a nappaliban.
– A legborzasztóbb az – törte meg a csendet anya –, hogy ez a fiú mélyen meg van róla győződve, miszerint a lehető legnemesebb és legokosabb módon cselekedett. Hogy ő egy hős, egy Grál-lovag, egy kis cserkész, aki heroikus küzdelemben megvédte a szíve választottját a rá leselkedő veszélytől. És ha a gonosz és igazságtalan világ ezért azzal „jutalmazza” őt, hogy kicsapják a gimnáziumból, hát legyen.
– Valóban, egyszerre tetszeleg a mártír és az akcióhős szerepében – bólogatott szomorúan a családfő. – És oly mértékben rugaszkodott el a valóságtól, ami már több, mint ijesztő. Vessetek meg érte, de én arra gondoltam, miközben az elbeszélését hallgattam, hogy ennek a gyereknek egyszerűen az agyára mentek az akciófilmek – csóválta a fejét elkeseredetten, majd a kezébe temette az arcát, hogy elrejtse a szerettei elől a szeme sarkában előbukkanó könnyeket.
– De hát hol néz ilyesféle filmeket? – fakadt ki elkeseredetten Julika is. – Itthon nem, az egyszer biztos. Elvégre azt nyilván észrevettük volna.
– Ne áltassuk magunkat, szívem – dőlt hátra a fotelben Károly, és a tekintetét a mennyezetre függesztve így folytatta: – Egyszerűen csődöt mondtunk Gergővel, ez az igazság. Már szinte nem is ismerjük. Nem tudjuk, kik a barátai; nem tudjuk, mivel tölti az idejét, amikor nem velünk van; arról pedig pláne fogalmunk sincs, mi lenne az a dolog, amivel legalább egy szemernyit is hatni tudnánk még rá. Eltávolodtunk tőle, ez a szomorú helyzet. Az előbb is az volt az érzésem, hogy egy idegen gyerek beszámolóját hallgatom az egyik moziélményéről. És sehogy sem tudok magamhoz térni ebből a rémálomból.
Újabb hosszú csönd következett, amelyet néha-néha Julika szipogása szakított meg. Mindannyian a gondolataikba mélyedtek, s közben még egymás tekintetét is igyekeztek elkerülni. Végül Julika erőt vett magán, és így szólt:
– Azért nem romlott kisgyerek ő. A maga értékrendje és felfogása szerint helyesen cselekedett. Megvédte azt a lányt, akit…
– Ne is folytasd, szívem, nagyon kérlek – intette le a hitvese. – Magad is tudod, hogy ez nem más, mint egyszerű önáltatás. – Aztán az elsőszülött fiához fordult, a gyakorlati kérdésekre terelve a szót: – Mit mondtak a rendőrségen, milyen büntetésre számíthat a kölök?
– Egyelőre beérték egy kis ejnye-bejnyével – felelte Ákos. – De az iskolájukat természetesen értesíteni fogják a történtekről.
– Ami persze nyilvánvalóan nem egyenlő azzal, hogy igazolják a hiányzásukat – nyugtázta rezignáltan a családfő. – A tanárok repesni szoktak az örömtől, amikor arról értesülnek, hogy a nebulók az iskola helyett a rendőrségen töltik el a délelőttöt… Neked egyébként mi a véleményed a történtekről, nagyfiam? Most mint pszichológust is kérdezlek. Nem tetszik nekem a hallgatásod. Mi jár a fejedben?
Ákos nagyot sóhajtott, aztán így szólt:
– Akárhogy is töprengek rajta, valami nem áll össze nekem ebben a történetben. Nagyon nem…
Juhú! Bonyolódik, bonyolódik …