Fél óra múltán valamelyest konszolidálódott a helyzet. Károly jobban lett, már ami a testi vonatkozásokat illeti. Mert a lelkében még mindig iszonyatos vihar dúlt. Bár ennek egyre kevésbé voltak külső jelei. Száraz volt a homloka, az arca sem volt már kipirult, és nem remegett a keze sem. Csak a szemében ült valami végtelen szomorúság, amint maga elé mormolta:
– Ideje, hogy mélyen magamba nézzek. Valamit nagyon elrontottam. Eddig úgy tűntem föl saját magam előtt, mint aki jó apa, aztán tessék… Most beütött a ménkű.
A felesége mellételepedett, átölelte a vállát, s közben nyugtatni próbálta:
– Nem vagy hibátlan, ez tény. De hiszen nem is lehetsz. Gyarló ember vagy, mint bárki más. De hadd mondjak neked valamit, Károly: ha újra húszéves lehetnék, és a mai eszemmel kellene döntenem, hogy ki legyen a gyermekeim apja, én akkor is téged választanálak.
Ákos a szülei elé telepedett a szőnyegre, s így szólt, elsősorban az édesapjához:
– Ha azt a mondást hallom, miszerint a szüleit nem válogatja meg az ember, mindig hálát adok a Gondviselésnek, hogy ilyen jól választott helyettem… Most elsősorban ne magadban keresd a hibát, apa, mert akkor…
– De bizony, nagyfiam, elsősorban magunkban kell a hibát keresnünk – vágott közbe szomorú hangon Károly. – Nem tehetjük mindenért felelőssé a világ általános nyomorúságát. A világot megváltoztatni nem áll módomban, de ha magamba nézek, és rábukkanok, mi az, amit én rontottam el, akkor legalább lesz némi esélyem, hogy helytálljak abban a munkában, amit rám bízott a Teremtő.
Sokáig beszélgettek még a nappali félhomályában, de nem sikerült jobb kedvre deríteniük a családfőt.
Az elkövetkező napokban úgy festett, Gergő is igyekszik magába szállni. Iskola után rendszerint bevonult a szobájába, és estig a könyveket bújta. Igaz, mást nem is tehetett, hiszen a lógásai kiderülése után szobafogságra ítéltetett. Amit súlyosbított a tévénézéstől való eltiltás is. Hogy a zsebpénzmegvonásról már ne is beszéljünk. De Gergő zokszót sem hallatott, inkább örült, hogy megúszta a legsúlyosabb büntetést. Az édesanyja ugyanis kilátásba helyezte, hogy ha nem változik a hozzáállása, akkor személyesen fogja reggelente iskolába vinni, sőt délutánonként érte is megy. A kamaszfiú úgy érezte, ekkora szégyent nem lenne képes elviselni. Igyekezett hát meghúzni magát, és amikor csak tehette, kivette a részét a házimunkából is, csak hogy az édesanyja kedvében járhasson.
Úgy tűnt tehát, hogy a dolgok kezdenek visszatérni a régi kerékvágásba. Egyik nap azonban megcsörrent a telefon. Julika vette fel a kagylót, s később hálát adott az égnek, hogy éppen nem tartózkodott otthon a férje, így nem ő fogadta a hívást. Bár azt egyelőre el sem tudta képzelni, mi módon adhatja majd kíméletesen a tudtára azon tényeket, amiket az iskolaigazgató közölt vele nemrég.
Ákos érkezett haza hamarabb, így Julika először neki számolt be a történtekről:
– Gergő ma egyáltalán nem volt iskolában. Az igazolatlan mulasztásai ezáltal átlépték a kritikus határt. Ki fogják csapni a gimnáziumból.
Ákos szomorúan bólintott:
– Már tudok róla. Sőt, ennél többet is tudok. De mielőtt elmondom, jobb lesz, ha leülsz, anya.
Julikának esze ágában sem volt leülni, épp ellenkezőleg. Most kezdett csak el idegesen fel-alá járkálni, s közben a kezét tördelve kérlelte a fiát:
– Jaj, mondd már! Mi történt Gergővel? Valami baja esett netalán? És egyáltalán: hol van most?
– Odakinn vár, egyelőre nem mer bejönni – felelte szomorúan Ákos. – És hogy esett-e valami baja? Nos, van néhány kék-zöld folt rajta, ez tény.
– Jézusom! – kiáltott fel anya. – Hol bukkantál rá? Csak nem valamelyik kórházban?
– Nyugodj meg, nem kórházban – csóválta a fejét szomorúan Ákos –, de majdnem ilyen rossz a helyzet. A rendőrségről hoztam haza.
Ezek a szavak már csak félig-meddig jutottak el Julika elméjéig, mert az aggódó édesanya ekkor már javában úton volt a bejárati ajtó felé, hogy kisvártatva pityeregve tolja be maga előtt középső fiacskáját a házba.
Gergő arcát mindenféle sebhelyek és véraláfutások csúfították, és a bal szeme is bedagadt kissé. Az orra körül pedig vörös foltok jelezték, hogy ott bizony nemrégiben bő folyása lehetett az éltet adó vérnek.
Julika csak akkor rogyott le a fotelbe, amikor alaposan átvizsgálta a kamaszfiút, és megállapította, hogy a horzsolásokon túl súlyosabb baja nem esett. Aztán viszont – érthető módon – mihamarabbi részletes magyarázatot követelt.
Gergőnek egyelőre esze ágában sem volt nyilatkozni. Ő is letelepedett az egyik fotelbe, aztán hátrahajtotta a fejét, mintha még mindig attól tartana, hogy elindul az orra vére. Így hát Ákosra várt a feladat, hogy ismertesse mindazt, amit a délelőtt történtekről tud.
– Nemrég telefonhívást kaptam – kezdte –, és kis híján elejtettem a készüléket, amikor a rendőrség ifjúságvédelmi alosztályának egyik hadnagya jelentkezett be, és megkért, hogy amennyiben van egy Almási Gergely nevezetű testvérem, úgy szíveskedjek befáradni érte a kapitányságra. Az öcskös az én számomat adta meg nekik, mint értesítendő családtagét, és a magam részéről ezen nem is csodálkozom. Sőt, talán még tapintatosnak is nevezhetem az eljárását, miszerint nem a te számodat vagy az apáét diktálta be, hanem a bátyjáét, aki végzett pszichológus, így aztán van némi jártassága az efféle helyzetek higgadt kezelésében – mondta Ákos, és bár valóban higgadtnak akart mutatkozni, mégis, csak úgy sütött a hangjából a csalódottság és az elkeseredettség, bár mindezt egyelőre maró iróniával óhajtotta leplezni. – Nos, miután csapot-papot hátrahagyva a rendőrségre loholtam, megtudhattam, hogy az öcsém mint utcai verekedő került rendőrkézre, néhány olyan jómadárral egyetemben, akiket már volt szerencsém ismerni a biliárdteremből. Már amennyiben mindez szerencsének nevezhető – tette hozzá gunyorosan.
Gergő most először érezte szükségét, hogy megszólaljon:
– Ne feledkezz meg a kábítószer-dílerekről sem – kérte a bátyját.
– Jóságos ég! – csapta össze a kezét Julika, és megint csak csordogálni kezdtek a könnyek a szeméből. – Miféle kábítószer-dílerekről van szó?
– Nyugodj meg, anya, semmiféle kábítószerről nincs szó a történetben – magyarázta Ákos. – A fiúk csak azért találták ki ezt a mesét, hogy kedvezőbb elbírálásban legyen részük a rend őrei előtt állva. Az igazság azonban az, hogy egy egyszerű utcai csetepaté résztvevőiként szállították be őket, miután a Babits tér egyik lakója bejelentést tett, hogy a park területén mindenféle gyanús külsejű suhancok püfölik egymást.
– Ez így nem igaz! – pattant fel Gergő, de ezt az elhamarkodott mozdulatot hamar megbánta, úgyhogy szédelgő fejjel visszaereszkedett a fotelbe, aztán az orrát tapogatva így folytatta:
– Azok a rendőrök egyszerűen pancserek. Ha egy kicsit is több eszük van, most legalább négy vagy öt kábítószer-díler csücsülhetne a fogdájukban, de hát mi hiába magyaráztuk nekik, hogy nem mi vagyunk a rossz fiúk…
– Kábítószer, rendőrség, rosszfiúk, dílerek… – sorolta elképedve Julika. – Ez nekem már sok – sóhajtott fel, aztán újból csak záporozni kezdtek a könnyei.
Hát igen – gondolkodott el Ákos –, ezek a szavak eddig talán sohasem hangzottak el az Almási-házban, legfeljebb olyankor, ha esténként bekapcsolták a tévét, hogy megnézzék a híradót.
– Hát ide jutottunk – szakadt fel a sóhaj az elsőszülött fiúból is, aztán az öccséhez fordult: – Mégis, mit tudsz felhozni a mentségedre?
– Majd ha apa is itthon lesz. Nincs kedvem kétszer elmesélni a sztorit – vetette oda flegmán Gergő, még mindig mártír arckifejezéssel tapogatva az orrát és a sebhelyeit.
Na, szépen vagyunk!