– Nézd, fiam – kezdte a családfő –, én megértem, hogy erősen vonzódsz az asztalos szakma irányába. Ez a fajta érdeklődésed már kicsi gyermekkorod óta ismert mindannyiunk előtt. Mindössze azt nem értjük, miért gondolod úgy, hogy gimnáziumi végzettséggel a kezedben nem választhatnád ezt a pályát, ha még az érettségi után is úgy érzed, hogy mindenféleképpen ezt a szakmát akarod kitanulni.
– Mert felesleges időpocsékolás – nyilatkoztatta ki tömören Gergő.
– Én ezt másképp látom, fiam. Lehet, hogy most úgy érzed, időpocsékolás mindenféle olyan tantárggyal bajlódni, aminek a világon semmi köze a famegmunkáláshoz. De négy év múlva majd belátod, hogy apádnak volt igaza. Érettségivel a kezedben ezerszer könnyebb megszerezni egy szakmát, mint egy szakmával a kezedben rádöbbenni, hogy mégiscsak szeretnél továbbtanulni és leérettségizni, netán egyetemre menni. És én, mint szülőd és gondviselőd egyszerűen nem nézhetem tétlenül, hogy szemmel láthatóan el akarod tékozolni a tehetségedet. Jó eszű gyerek vagy, minden adottságod meglenne hozzá, hogy kiváló tanulmányi előmenetelt produkálj, már csak egy kis szorgalmat meg akaraterőt kellene felmutatnod, ám ennek az utóbbi időben igencsak híján vagy…
– Én igenis szorgalmas vagyok – szólt közbe durcásan a kiskamasz. – Kérdezzétek csak meg nagyapót, hányszor dolgoztam a keze alá késő éjszakáig a műhelyben! Már az idejét sem tudom, mikor volt olyan iskolai szünetem, amit ne a munkapadja mellett töltöttem volna – tette hozzá mártír arckifejezést öltve.
– Félreértetted édesapádat, kisfiam – kapcsolódott be a beszélgetésbe anya is. – Épp azért vagyunk elkeseredve miattad, mert tudjuk, milyen jóravaló, szorgalmas, rendes gyerek vagy… illetve tudsz lenni, ha akarsz. És elszomorít minket, ha azt látjuk, hogy ilyen pazarlóan bánsz a képességeiddel.
– És arra nem gondoltok, hogy minél hamarabb kitanulnám a szakmát, annál hamarabb munkába tudnék állni? – vetett fel egy új szempontot Gergő. – Nem lenne jó, ha én is hozzá tudnék járulni a családi költségvetéshez a keresetemmel?
Almási Károly arcán hosszú idő óta most suhant át az első halvány mosoly:
– Édes kisfiam! Ha valóban ez áll a háttérben, én hajlandó vagyok mindent megbocsátani neked. De hadd nyugtassalak meg: egyelőre nem áll olyan csehül a családi kassza, hogy ne tudnánk finanszírozni a tanulmányaidat, akár az egyetemi éveket is beleértve. Ettől te nyugodtan alhatsz. Neked csak egyetlen dologra kell koncentrálnod: a tanulásra. A többit meg bízd csak ránk.
Ákosnak volt egy halvány sejtelme, miszerint az öccsét nem pusztán a családi költségvetés miatti aggodalom hajszolta bele az iskolából való ellógásokba, ezért hát úgy érezte, ideje felhívnia Gergő figyelmét egy félreértésre:
– Nehogy azt hidd, öcsikém, hogy egy szakmunkásképzőben arról szól az élet, hogy reggeltől estig fúrunk meg faragunk. Bizony ott is kell matematikát meg történelmet tanulni.
– De nem olyan szinten, mint egy gimnáziumban – replikázott Gergő, majd dohogva hozzátette: – Az ember csak vesztegeti a drága idejét!
– Most már komolyan mondom, nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek! – csattant fel apa. – Tizenévesen még talán a lányok sem szoktak az öregedés problémája felett aggodalmaskodni. De ha már itt tartunk: nem gondolod, hogy ezerszer butább időpocsékolás mondjuk évet ismételni az iskolában?
– Gyerekek, én kitaláltam valamit – kiáltott fel lelkesen anya. – Egyszerűbb lesz kompromisszumra jutnunk, mint hinnétek. Mi ugyebár az érettségihez ragaszkodunk, Gergő pedig mihamarabb szeretné kitanulni az asztalos szakmát. Napnál világosabb, hogy a számára legmegfelelőbb egy szakközépiskola.
– Ellenzem – nyújtotta fel a kezét Almási Károly, mint valami szavazáson. – Egy szakközépiskola nem adhat olyan érettségit, mint egy gimnázium. A továbbtanulás szempontjából ez bizony nagyon is lényeges.
– Ki akar itt továbbtanulni? – kérdezte flegmán Gergő, és e percben hiábavalónak tűnt minden, ami a meggyőzését illeti.
– Kisfiam, azért ne vessük el végleg ezt a lehetőséget – mondta anya.
A kedves olvasónak abból a szempontból szerencsés a helyzete, hogy pontosan láthatja a „ne” és a „vessük” szavak között elhelyezkedő szóközt. Gergő viszont, akinek élőszóban volt alkalma az édesanyja mondandóját befogadni, egyáltalán nem érzékelte a fent említett kifejezések közötti szünetet, így aztán a szót „egybehangzónak” fogadta el, s mindjárt meg is valósította a benne rejlő felszólítást. Kinevette az édesanyja közleményét, azzal a visszafogott, ám végtelenül gúnyos és bántó kacajjal, ami csakis az öntelt és durcás kedvű kiskamaszok sajátja.
– Hiába vihogsz – szólt az édesapja –, egyszer még hálás leszel nekünk, hogy gondolkoztunk a jövődről helyetted is. Sőt, a jeleneddel is törődünk. Eszedbe jutott már például, hogy milyen szégyent hozol a családunkra? Gondoltál arra, hogy a bátyád meg a nővéred is annak a gimnáziumnak a padjait koptatta, ahová most te jársz? És bizony, ha a tanárok között szóba kerül a famíliánk, bizonyára ezt mondják: Hát, az Almási Ákos meg a Dóra kifejezetten a büszkeségei voltak az alma maternek, ám ez a Gergő, nos, mintha nem is ugyanonnan származna. Lusta és mihaszna gyermek, aki legfőképpen a lógásban jeleskedett eddig. Pedig igazán példát vehetne a testvéreiről.
Ákos beharapta az alsó ajkát, ezzel a mozdulattal gyűrvén le a vágyát, hogy közbeszóljon. Nem értette, mi ütött az édesapjába. Mi szükség van ezekre a „szégyent hozol a családra” meg „vegyél példát a testvéreidről” című megjegyzésekre? Hát tényleg nem érti, hogy az ilyesmitől minden kiskamasz épp az ellenkező irányba szeretne elszaladni?
Ekkor azonban szokatlan közjáték szakította meg az addig konvencionális mederben folyó beszélgetést. A családfő felállt, néhány lépéssel a középső fia előtt termett, és ebben a pozitúrában folytatta a Gergőhöz intézett dörgedelmeket:
– Miért nem vagy képes megérteni, hogy csak jót akarunk neked? Miért nem fogod fel, hogy a te érdekedben koptatjuk a szánkat? – kérdezte nekihevülten, s a feleségét bizony okkal öntötte el az aggodalom, amit a hitvese vérnyomása fölött érzett.
Gergő egyelőre nem aggódott, de akaratlanul is felállt, mert úgy érezte, hogy most hátrányos lenne a számára, ha az alul lévő pozíciójában hallgatná az édesapja szavait, amelyek hirtelen szokatlanul érzelmes húrokat pendítettek:
– Ott voltam, amikor születtél. Nem volt egyszerű eset. Túlságosan sokáig tartott. Úgy járkáltam odakinn, mint egy ketrecbe szorult vadállat. Felváltva nyugtattak az orvosok és a nővérek, de én mit sem adtam a szavukra. Mert azokat a szavakat akartam hallani, hogy „megszületett”, „egészséges”, meg hogy „minden rendben van”. És nem érdekelt, hogy fiú vagy-e vagy lány. Vártalak. Ha majd egyszer apa leszel, megérted, mit jelentenek ezek a szavak. Majd egyszer megérted, hogy egy apa nem cselekedhet másként, mint ahogy a Gondviselésbe vetett hite diktálja.
Most mintha megsimította volna az egyre rémültebb szemű fia arcát, de aztán a simogatás átment valamiféle olyan mozdulatba, amikor az ember megpróbálja úgy megfogni a beszélgetőpartnere fejét, hogy az lehetőség szerint rá figyeljen, ne pedig az oldalt mutatkozó érdekességekre.
– Megátalkodott kis gombóc voltál. Nem tetszett, ha nem foglalkoznak veled. Nem hagytál meccset nézni, nem hagytál ebédelni és aludni, mindig csak bömböltél. De én tudtam, hogy egyszer vége lesz ennek, és akkor majd örülhetek, hogy a másodszülött fiam is a világra jött. – Azzal megragadta a fia grabancát, mintha csak egy kocsmai verekedés keretében akart volna elégtételt kérni valakitől:
– A véremből való vagy. Tudnod kell, hogy téged szeretlek legjobban a világon.
Ekkor már nem a fia arcát tartotta két kezében a családfő, hanem inkább a vállaira támaszkodott. A hangja hirtelen elakadt, az arca fájdalmas grimaszba torzult, s verejték lepte el a homlokát. Kisvártatva már a fia válla nyújtotta támasz sem bizonyult elegendőnek, így hát lerogyott a fotelbe, és közben úgy fújtatott, mint a gőzgép.
Gergőnek már korábban eltűnt az ostoba vigyor az ábrázatáról, most azonban egyenesen vakrémület foglalta el a helyét. A többiek aggodalma sem volt kisebb. Julika a gyógyszerekért szaladt, Ákos pedig ablakot nyitott, aztán megoldotta az édesapja ingnyakát.
– Jobb, ha most visszavonulsz a szobádba – szólt oda Gergőnek.
A kamaszfiú álldogált még egy darabig az édesapja mellett. Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, mert többször is szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát, sarkon fordult, és kiviharzott a helyiségből.