Vasárnapi ebédek #259

– Jól van, kérdezzük meg tőle sokadjára is, hogy miért lóg az iskolából – bólintott ingerülten Almási Károly –, bár szerintem egyebet sem csinálunk már egy óra hosszája, mint ezt firtatjuk, ám a fiatalúrnak szemlátomást eszében sincs őszinte, feltáró jellegű beismerő vallomást tenni.

Ákos elhibázottnak tartotta az édesapjának ezen mondatát. Hogyan is várható egy dacos kiskamasztól, hogy ebben az ideges hangnemben őszintén megnyíljon? Főleg, ha még rendőrségi szakzsargont is alkalmaznak vele szemben. Azonban legnagyobb meglepetésére Gergő egyszer csak elvakkantotta magát, és egyetlen rövid közleménnyel megvilágította a helyzetet:

– Én szóltam előre, hogy nem akarok gimnáziumba járni. Asztalos akarok lenni, ahhoz pedig nem kell érettségi – vágta oda durcásan, aztán szemtelenül összefonta a karját a mellkasán, és tüntetőleg a plafonra függesztette a tekintetét.

Ákoshoz hasonlóan a szülők is döbbenten elhallgattak.

A családfő ocsúdott fel leghamarabb:

– Szóval így állunk. No, ez legalább egyenes beszéd – bólintott, s a hangja most halkabb, egyszersmind keserűbb volt, mint a beszélgetés során bármikor. De ez a visszafogottság csak átmenetinek bizonyult. A következő pillanatokban mind a hangereje, mind a keserűsége egyre csak növekedett: – A fiatalúrnak tehát nem tetszik a rendszer. Úgy látszik, büdös neki a tanulás. Ki akarja rúgatni magát, hogy bebizonyítsa: ha ő egyszer nem akar gimnáziumba járni, akkor nem is fog gimnáziumba járni. Ő legfőképpen játéktermekbe meg biliárdszalonokba akar járni ezentúl. A fiatalúr tehát…

– Apa, kérlek, ennek így nincs értelme – szólt közbe csöndesen Ákos.

– Magam is kávészünetet javaslok – tette a hitvese vállára a kezét Julika. – Természetesen te koffeinmentest kapsz, szívem – szögezte le, majd a középső fiához fordult: – Te pedig most menj a szobádba, Gergő, és kezdj hozzá a leckéd megírásához. Úgy sejtem, van mit bepótolnod. Ha készen vagy, ki foglak kérdezni.

Amióta a családfő szívproblémákkal a kórházba került, Almásiék háztartásában meghonosodott a koffeinmentes kávé. Ez volt az egyetlen jó megoldás arra nézvést, hogy Károlynak a cigarettán túl a másik szenvedélyéről ne kelljen lemondania. Ám ha egy makkegészséges férfiról lett volna szó, akkor sem valószínű, hogy ezúttal hagyományos kávét kapott volna a nejétől. A családfő skarlátvörös arcán jól látszott, hogy most éppen az egekben járhat a vérnyomása. Nem csoda hát, hogy a kávészünetet Julika és Ákos a higgadt, nyugalomra sarkalló beszélgetésnek igyekezett szentelni.

Nos, nem sok sikerrel. Almási Károly egyelőre nem hajlott a türelmes, okos szóra. Túlságosan emésztette belül a keserűség és a düh.

– Hát miért nem érti meg ez a vásott kölök, hogy mi csak jót akarunk neki? – emelte az égnek a karjait, aztán nagyot fújtatott, és megtörölte gyöngyöző homlokát a zsebkendőjével.

– Hidd el, apa, egy kamaszfiú számára épp ezek azok a mondatok, amiktől azon nyomban borsódzni kezd a háta. „Én csak a javadat akarom, fiam.” „Nem nekem tanulsz, hanem az életnek” Remélem, elhiszed ezt egy olyan fiatalembernek, akitől még nincs annyira távol ez a korszak – érvelt Ákos, és csakhamar az édesanyja is csatlakozott hozzá:

– Nekünk most elsősorban nem azt kellene érzékeltetni vele, hogy egy megátalkodott hazudozónak, bűnösnek tartjuk, hanem azt, hogy szeretjük és mellette állunk. És hogy érte aggódunk, nem ellene. De ezt csak higgadtan és nagy-nagy türelemmel fogjuk tudni elérni. A baj nagy, ezt nem vitatom, és eszemben sincs elbagatellizálni, de épp ezért nem szabad még nagyobbat csinálni belőle. Ha már bennünk is ellenséget fog látni, akkor vissza fog utasítani minden segítséget, legyen az bármilyen jó szándékú is.

Almási Károly olyan arccal szürcsölte ki a koffeinmentes kávét, mintha csak a méregpoharat ürítette volna fenékig.

– Na jól van, kedveseim – bólintott –, akkor tegyetek javaslatot: meddig megyünk el a kompromisszumkeresés terén? Vegyük talán ki a fiút a gimnáziumból, vagy mit akartok?

– Apa, tedd a szívedre a kezed: most épp olyan durcásan viselkedsz, mint Gergő – mondta csöndesen Ákos. – Eszünk ágában sincs olyan javaslattal előállni, hogy az öcsém hagyja ott a gimnáziumot. Épp ellenkezőleg: mi is azt szeretnénk, ha mihamarabb rá lehetne szorítani, hogy teljesítse a tanulással kapcsolatos kötelességeit.

– Csak a magad nevében beszélj, fiam – szólt közbe elgondolkodva anya. – Én már egyre inkább hajlok rá, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Mi értelme van arra kényszeríteni, hogy gimnáziumban tanuljon, ha egyszer nem fűlik a foga hozzá?

– Na de hogy képzeled ezt, szívem? – fortyant fel újból a családfő. – Azt hiszed talán, hogy egy szakmunkásképzőben nem kell tanulni? Vagy ha ott is gondjai lesznek a tanulással, akkor majd onnan is kivesszük, és elküldjük a téglagyárba segédmunkásnak?

– Egyszerűen csak hangosan gondolkoztam – felelte Julika. – Képzeljétek bele magatokat az ő helyzetébe egy kicsit: ugyan, ki szereti azt, ha mások írják elő neki, hogy mit csináljon? Ki szereti, ha arra kényszerítik, hogy olyasmit cselekedjen, amit nemhogy nem tud teljes odaadással végezni, de egyenesen rosszul érzi magát tőle nap mint nap?… Azt hiszem, jóval nagyobb empátia szükségeltetne a részünkről, hogy megértsük Gergő szempontjait, mert enélkül segíteni sem tudunk neki, akárhogy is erőlködünk.

– Szerintem egyebet sem csinálunk, mint próbáljuk az ő szempontjait a legmesszebbmenőkig figyelembe venni – folytatta Károly. – Talán nem az ő érdekeit szolgálja, hogy leérettségizzen? Én azt sem bánom, ha utána cukrásznak vagy gipszkartonszerelőnek tanul, vagy tőlem akár beiratkozhat könnyűbúvár-tanfolyamra vagy gyógymasszőrképzőbe is, ha éppen ahhoz támad kedve, de érettségi legyen a kezében, ehhez ragaszkodom. Négy év múlva talán több esze lesz, mint most, és megérti, hogy ebben a világban már nem boldogulhat az ember bizonyítványok és oklevelek nélkül. És nem akarom azt megérni, hogy a húszéves fiam majd azt vágja a fejemhez: Jaj, apa, miért nem voltál egy kicsit erélyesebb velem, amikor olyan ostoba kiskamasz voltam?… Különben is: egy tizenöt éves srácnak akarsz a kedvében járni, drágám? Hát akkor vedd ki az iskolából, ültesd le a sportcsatorna elé, és hordjad neki naphosszat a konyhából a túrós bélest meg a gesztenyepürét. Az biztosan tetszene neki.

– No, azért ne essünk át a ló túloldalára – próbálta csitítani a hitvesét Julika.

– Azt viszont meg kell értened, anya – szólt közbe Ákos –, hogy ha most kiveszitek a gimnáziumból Gergőt, azzal azt az üzenetet közvetítitek felé, hogy az ember pontosan azzal tudja elérni a céljait, ha fittyet hány a kötelességeire, ha lóg, ha hazudozik és sumákol. Ilyen hozzáállással azonban semmilyen középiskolában, sőt, az élet egyetlen területén sem fogja tudni megállni a helyét.

– Úgy bizony! – helyeselt a családfő. – Egy szakmunkásképzőben talán nem kell történelmet meg magyart tanulni? Ott talán jó néven veszik, ha a nebulók mindenféle biliárdtermekben lopják a napot, ahelyett, hogy bejárnának a tanórákra?

– No de épp azt próbálom megértetni veletek, hogy ha azt tanulhatná, ami mindig is a szíve vágya volt, akkor fel sem merülne benne, hogy ne szívvel-lélekkel végezze a kötelességét – érvelt Julika.

Ákos elgondolkodva csóválta meg a fejét:
–  Nem értem, hogy miért a gimnázium első évében kell ezeken a pályaválasztási kérdéseken vitatkozni. Mindezt tavaly ilyenkor kellett volna tisztázni.

– Tavaly ilyenkor úgy tűnt, hogy nincs semmiféle tisztázni való – felelte a családfő. – Időtlen idők óta tudjuk, hogy Gergőnek nincs hőbb vágya, mint asztalosként a nagyapja nyomdokaiba lépni. De azt hittük, hogy az öcséd tudatában van, mi szolgálja az érdekeit, és hogy semmilyen törvény nem tiltja, hogy egy asztalosnak érettségije, netán diplomája legyen.

Julika az órájára pillantott:
– Lassan itt az ideje, hogy őt magát is bevonjuk az eszmecserébe. Ha azt érzi, hogy nélküle akarunk dönteni a feje fölött, az megint csak rossz vért fog szülni.

Így aztán, miután anya kikérdezte Gergőt a másnapi leckéjét illetően, megint csak összeült a családi négyes, hogy most már az érintett bevonásával folytatódhasson a megbeszélés.