Délután csengettek. Kétszer. De nem a postás jött. Egy közepesen elszabott öltönyt viselő fiatalember állt az ajtóm előtt, kezében aktatáskát szorongatva. Nyomban bemutatkozott, és elhadarta a cége nevét is, de egyiket sem bírtam megjegyezni. Emiatt az vesse rám az első követ, akinek kifogástalanul működik a memóriája, miközben az első pillanattól kezdve az jár a fejében, hogy ez a fiatalember itt úgy néz ki, mint egy okapi.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a leghalványabb sejtelmem sincs róla, milyen lehet egy okapi, de nem tehetek róla: nyomban az ajtónyitás után akaratlanul is ez a szó tolult az elmémbe. Okapi.
Az ügynök eközben természetesen egyfolytában hadart, s szavai közül rögtön felismertem két nagyszerű fogalmat: az egyik a telefontársaság, a másik pedig a díjcsökkentés volt.
No, helyben vagyunk! – gondoltam, tudniillik az elmúlt hónapokban már két ízben is volt alkalmam meghallgatni Mr. Okapi elődeinek ajánlatát.
Az első esetben még olyannyira optimista voltam, hogy gyanútlanul be is invitáltam az ügynököt szerény hajlékomba, aki azzal hálálta meg ezt a vendégszerető gesztust, hogy mintegy húszperces előadást rögtönzött a díjcsökkentő tarifacsomag ragyogó mivoltáról, majd kitöltött egy szerződést, és felszólított, hogy írjam alá.
– Előtte kicsinykét átolvasnám, ha nem nagy probléma – közöltem a derék fiatalemberrel, mert négyoldalas kontraktusokat látatlanban aláírni még tudatmódosító szerek hatása alatt sem szokásom. És ezúttal is helyesen cselekedtem:
– Van itt egy kitétel, amit, bevallom férfiasan, kissé aggályosnak találok – számoltam be lelkiállapotom alakulásáról az ifjú ügynöknek. – Mintha erről a bizonyos kétéves hűségnyilatkozatról nem lett volna szó az elmúlt húsz percben.
A szemüveges fiatalember ekkor illusztrációt adott elő a szinonimaszótár habogás, nyökögés és makogás címszavaihoz, s a módfelett hitelesre sikeredett performansznak csak határozott közbelépésem vetett véget:
– Látod, ha ezt mindjárt az ajtóban közlöd, megspórolhattunk volna egymás életéből húsz drága percet – tegeztem le egy joviális, de szigorú atya modorában, majd előzékenyen kitereltem a bérleményből az ekkor már pesszimista fiatalembert.
A második esetben csak azért hallgattam végig a díjcsökkentő csomag nagyszerűségéről szónokló ügynököt, mert történetesen egy szemkápráztató dekoltázzsal rendelkező hajadon volt. Míg ő előterjesztette, hogy manapság már egyetlen, magára valamit is adó háztartás sem lehet meg díjcsökkentő csomag nélkül, én mindvégig a keblein nyugtattam a tekintetem, lazán az ajtófélfának dőlve és szemtelenül vigyorogva, mint Az Ember, Aki Tudja, Hogy Semmit Sem Fog Rendelni, De A Cicid Szép, Úgyhogy Beszélj Még. Szerfölött kíváncsi voltam, melyikünk unja meg hamarabb a dolgot, s előzetes várakozásomnak megfelelően a kebelcsoda lett az.
Okapinak nem voltak ilyen előnyei. Neki csak egy rosszul szabott öltönye, egy kopott aktatáskája és okapifeje volt. De én egy végtelenül humánus ember vagyok, így hát rögtön mondtam is neki, hogy ne raboljuk egymás idejét. Tudom, miről van szó, és nem tartok rá igényt.
– Csak a számlából derül ki, hogy ön jogosult-e díjcsökkentő csomagra – forszírozta tovább a dolgot az ügynök.
Bevallom, hirtelenjében nem tudtam megfejteni, hogy ez a közleménye melyik előző mondatomhoz kapcsolódik logikailag. Mert hiszen, ha nem tartok igényt a szolgáltatásra, akkor nem teljesen mindegy, hogy mi derül ki a számlámból?… De nem volt sok időm az összekötő kapcsot keresgélni, mert Okapi ekkor más aspektusból próbálkozott:
– Egyébként hosszabb távra tervezi a telefonvonal fenntartását?
Elhatároztam, hogy ezúttal filozofikusra veszem a figurát:
– Hej, ki tudhatja azt előre? A sors útjai kifürkészhetetlenek – emeltem révedező tekintetemet a mennyezetre. – Mindnyájan Isten kezében vagyunk – tettem hozzá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban telefonvonalam fenntartásának távlati terveit illetően.
Okapi ekkor visszatért a régi ideájához:
– Az csak a számlából derül ki, hogy ön jogosult-e díjcsökkentő csomagra – szögezte le újra jelentőségteljesen.
Itt kettőnk közül valaki vagy süket, vagy félhülye – gondoltam magamban, s nem áll szándékomban eltitkolni a nyájas olvasó előtt, hogy a tippmixen magamnak adtam volna a jóval nagyobb oddsot.
Na jó, akkor most próbálkozzunk meg P. G. Wodehouse stílusával – határoztam el, és mivel épp a nevezett szerző egyik remekművét olvasgattam, midőn ez a báránybőrbe bújt okapi megzavarta a nyugalmamat, hát nem esett nehezemre a következő körmönfont körmondatot beleeregetni a légtérbe:
– Úgy látom, fiatalember, önt kitartóan foglalkoztatja, vajon mi derülhet ki a telefonszámlámból, mármint a díjcsökkentő csomagra való jogosultságom vonatkozásában, de be kell vallanom, nagyságrendekkel jobban örülnék neki, ha inkább a számlám kifizetése iránt érezne ilyen állhatatos elkötelezettséget.
– Höhhe – közölte tárgyilagosan az ügynök. Rövid megnyilvánulása egy olyan ember zavart kacagásához volt hasonlatos, aki ugyan halványan sejti, hogy itt most valami különös dolog hangzott el, ám elméje nincs berendezkedve többszörösen összetett mondatok értelmének kibogozására.
– Cégünk szolgáltatásának lényege, hogy… – kezdett bele egy új mondatba, én meg közben azon töprengtem, vajon mivel vívhattam ki ennek a megátalkodott himpellérnek az ellenszenvét. Megítélésem szerint abszolút emberbarát módra viselkedtem vele. Mert megtehettem volna azt is, hogy amikor harmadízben érdeklődik a számlám iránt, egy hirtelen mozdulattal megcsavarom a fülét. Vagy hozok egy lavór vizet, és leöntöm. Netán előveszem a porszívócsövet, és lenyomom a torkán. Esetleg két ujjal benyúlok az orrlyukaiba, és imigyen stabil kapaszkodót találva magamhoz húzom, hogy kényelmesebben megfejelhessem.
De nem! Én rendkívül karitatív módon tájékoztattam, hogy tudom, miről van szó, ne tépje fölöslegesen a száját, hisz nyilván oly sok helyen elő kell még adnia eme csodás szónoklatát, még a végén kihűl a gyomra.
Meddő tárgyalásunknak egy váratlan közjáték vetett véget, mégpedig az, hogy egyszerűen kibuggyant belőlem a nevetés. Néhány elkeseredett pillanatig ugyan megpróbáltam visszafogni magam, de aztán rájöttem, hogy reménytelen a dolog, onnantól aztán nem emeltem gátat a feltörni igyekvő röhögés elé, és oly harsányan és szívből jövően kacagtam ki az ügynököt, hogy egy csapásra a torkára forrasztottam a szót.
Nem csaptam rá az ajtót, és nem menekültem el. Minden feszélyezettség nélkül, végig az arcába nézve hahotáztam, és közben baromi jól éreztem magam.
Az ügynök hosszú másodpercekig értetlenül nézett rám, aztán szomorúsággal vegyes sértődöttséggel lassan hátat fordított nekem, s megkezdte a tervszerű visszavonulást az ajtóm elől. Viselkedése egy olyan okapiéra emlékeztetett, aki épp most értesült róla, hogy a parasztok terményeinek lelegeléséért tíz év szigorított állatkertre ítélték.
Ekkor a jól végzett munka örömével a szívemben becsuktam az ajtót, de a kémlelőnyíláson azért még kilestem. És nem hittem a szememnek. Okapi becsöngetett a szomszédasszonyomhoz. Ahhoz az asszonysághoz, akinek a csengője fölött tizenhat centis betűkkel hirdeti a felirat:
ÜGYNÖKÖK, HÁZALÓK, HITTÉRÍTŐK KÍMÉLJENEK!
Vigyorogva vártam a fejleményeket, s közben azon imádkoztam, bárcsak itthon lenne a drága jó szomszédasszonyom!
Otthon volt. Rövid, hangos és módfelett egyoldalú szócsata után Okapi hanyatt-homlok lemenekült a hetedik emelet irányába, a hangokból ítélve minimum hármasával véve a lépcsőfokokat.
Azóta sokat gondolkoztam a történtek fölött, s rájöttem, hogy ez a leghatásosabb fegyver ellenük. A kiröhögés. Alig várom, hogy újból becsengessenek.