Baka-szekatúra
Az Almási család idősebb tagjai a szombati ebéd után a nappaliban sziesztáztak. Ákos éppen kedvenc napilapjába temetkezett:
– Hála Istennek, már megint napirendre került, hogy meg kellene szüntetni a sorkötelességet – nézett ki az újság mögül. – Remélem, mire elvégzem az egyetemet, sikerül megállapodniuk, és már nem kell ezzel az értelmetlen katonásdival töltenem a drága időmet.
– Ó, milyen férfias hozzáállás! – csattant fel gúnyosan Dóri. – Nem gondoltam volna, hogy ekkora félelem van benned attól a pár nyamvadt hónaptól.
– Egyáltalán nem az a pár hónap a gondom – replikázott Ákos. – Inkább az keserít el, hogy értelmetlen dolgokkal kell múlatnom az ifjúságomat. Úgysem lehet semmi mást megtanulni a seregben, mint takarítani.
– No, az pont rád férne – gonoszkodott tovább Dóri. – A múltkor is, miután letörölted a konyhaasztalt, kis híján hozzáragadtam, mint a légy a légypapírhoz.
Anya szemmel láthatóan elsőszülöttje pártján állt:
– Kislányom, majd ha te is anya leszel, és a te fiaidat is fenyegetni fogja a bevonulás réme, bizonyára egész más álláspontot fogsz elfoglalni.
– Főleg akkor – folytatta szenvedélyesen Ákos -, ha a fiaidat a négyelemis bajtársai fogják megtanítani takarítani, megalázó szekírozások közepette. De persze ilyesmikről még csak nem is hallottál, ugye, te kis katonai szakértő? Akkor azt javaslom, kérdezd meg apát a dologról, hátha megváltozik a véleményed.
– Hát, éppenséggel az én időmben is léteztek bizonyos módszerek, amikkel elejét lehetett venni az efféle szekírozásnak – jelentette ki hamiskás mosollyal Almási Károly. – Ha hiszed, fiam, ha nem, jómagam mindössze egyszer voltam szenvedő alanya ilyen jellegű kitolásnak. Történt ugyanis, hogy néhány bajtársammal éppen huszonnégy órás őrszolgálatról érkeztünk meg a körletünkbe, és minden vágyunk az volt, hogy végre ledőlhessünk az ágyunkra. Az öregkatonák azonban másféle programot találtak ki nekünk, mint ahogy azt a padlón szétszórt súrolópor is jelezte.
Holtfáradtan hozzáláttunk hát a takarításhoz, miközben a szobaparancsnok a cimboráival az asztalnál kártyázott. Mindent megtettek, hogy jókedvűen végezzük a munkát. Ilyesmiket mondtak például: akkora a centitek, kopaszok, hogy a mozigépész túlórában sem vállalná a „levetítését”. Az öniróniám és a humorérzékem már akkor is a helyén volt, úgyhogy nem tudtam türtőztetni magam, jóízűen kacagni kezdtem a poénjaikon.
A szobaparancsnoknak azonban nem nyerte el a tetszését, hogy nem vagyok hajlandó látványosan szenvedni. Kipucoltatta velem a bakancsát. Úgy éreztem, sok minden eldőlhet aznap délután, és mivel túl sok hónapom volt még hátra, elhatároztam, hogy nem adom könnyen az irhámat. Így hát, miután végeztem a lábbelijével, engedélyt kértem, hogy kipucolhassam a többiekét is. Csodálkozva nézett rám, látszott rajta, hogy módfelett bosszantja a dolog.
De ez még csak a kezdet volt. Utána kifejtettem azt a meggyőződésemet, hogy nem lenne haszontalan letörölgetni a port a szekrények tetejéről, továbbá az ablakokat is meg kellene pucolni, mert nem fogjuk látni, ha jön az ellenség. Kisvártatva fel is másztam a szekrény tetejére egy porronggyal a kezemben, majd amikor készen lettem, megpucoltam az ablakokat, kisalakoltam a kályhát, felhoztam a telephelyről két vödör szenet, és felaprítottam vagy két hétre való tűzifát.
A végén persze a nyelvem is kilógott, de erőt adott, hogy láttam: a szobaparancsnokon már a saját cimborái is nevetnek, ugyanis amint befejeztem egy-egy feladatot, majd elé álltam, és belekezdtem: „Szakaszvezető elvtárs, kérek engedélyt ezt és ezt megcsinálni…” minden alkalommal kis híján megütötte a guta. A végén már azt sem engedte meg, hogy az asztalon lévő kancsóba friss vizet hozzak, de ezt nem is bántam, mert jóformán jártányi erőm sem maradt… Mindenesetre soha többé nem kellett mások bakancsát kipucolnom, és a súrolópor szétszórása sem jött divatba a szakaszunknál.
– No, én megyek, kitakarítom a női szakaszt – emelkedett fel a fotelből anya, és elindult a konyha felé. – Nem szeretném megvárni, amíg valaki a súrolópor szétszórásával figyelmeztet, hogy mi a dolgom.
– Segítek, szakaszvezető bajtárs – csatlakozott édesanyjához Dóri, aztán az ajtóból visszafordulva incselkedő pillantást vetett begipszelt lábú bátyjára. – Fél óra múlva katonás rend lesz a konyhában!