A lecke
Öcsin napok óta furcsa levertség mutatkozott, s ez természetesen feltűnt a szüleinek és a testvéreinek is. Anya először betegségre gyanakodott, de hiába vizsgálgatta a kisfiú homlokát, torkát, ott mindent rendben talált. Nyilvánvaló hát – gondolta –, hogy a szokatlan kedélyállapotnak lelki okai kell, hogy legyenek. Ezek után csupán néhány perces szelíd faggatózásra volt szüksége, hogy megtudja, mitől ilyen gondterhelt mostanában a legkisebb fia.
Öcsi elmondása szerint minden baja abból származott, hogy az első padban ült. Az volt ugyanis a szokás az osztályukban, hogy óra elején az első padokban ülők végighaladtak a padsoron, ellenőrizvén, hogy a mögöttük ülők megcsinálták-e a házi feladatukat, s erről jelentést kellett tenniük a tanító néninek.
A legkisebb Almási fiú mostanában komoly dilemma elé került, mégpedig azon körülmény okán, hogy Barcza Tomi újabban rendszeresen nem írta meg a leckéjét, s félreérthetetlen módon adta Öcsi tudtára, hogy nem szeretné, ha a tanítójuk értesülne erről a tényről. Most mitévő legyen? Hazudjon Anikó néninek, leplezve a pajtása bűnét? Vagy megmondja az igazat arról a fiúról, aki mellesleg a legerősebb az osztályban, és aki minden bizonnyal árulkodásként könyvelné el a dolgot?
– Mondd csak, kisfiam – kérdezte anya –, a tanító néni soha nem szokta utánatok leellenőrizni a házi feladatokat?
– Dehogynem! Csakhogy ennek a Tominak olyan mázlija van – fakadt ki Öcsi –, hogy például a múltkor is pont akkor csinálta meg a leckét, amikor Anikó néni megnézte a füzeteket. És másnaptól nyugodtan folytathatta a hanyagságot, mert tudta, hogy most egy jó ideig nem kell ilyesmitől tartania.
– Szerintem az lenne a legjobb megoldás – szólt elgondolkozva anya –, ha először is beszélnél ezzel a Tomival, és elmondanád neki, hogy nem fogod tovább fedezni a svihákságát, és ha legközelebb nem írja meg a leckéjét, akkor…
– Azt hiszed, nem próbáltam már? – vágott közbe a kisfiú sírós hangon. – De mindig azt mondja, hogy csak még egyszer, hogy utoljára!
– No jól van, nem kell mindjárt pityeregni. Meg kell értetni vele, hogy neki is érdeke, hogy becsülettel készüljön az órákra, hiszen, gondolom, nem akar megbukni egyik tantárgyból sem…
Öcsit nem győzték meg édesanyja szavai, mert igazából nem Barcza Tomi iskolai előmenetelét tartotta szem előtt e percben, sokkal inkább izgatták a pajtása tornaórán bemutatott képességei, például az, hogy az erős karjai segítségével mindig a leghamarabb mászott fel a kötélen. És mindez jól leolvasható volt az arcáról, mert anya egyelőre nem is forszírozta tovább a kérdést, viszont első dolga volt a legközelebbi fogadóóráján felkeresni fia tanítóját. Ennek eredményeképpen a másnapi számtanóra rendhagyóan kezdődött.
Amint a leckefelelősök végeztek az ellenőrzéssel, Anikó néni váratlanul elindult a padsorok között, és beszedte a munkafüzeteket. Miután letette őket az asztalra, így szólt az első padokban ülőkhöz:
– Gyerekek, ma kivételesen azt kérem tőletek, hogy csupán egy számot mondjatok: csak azt, hogy hányan nem csinálták meg a házi feladatot a mögöttetek ülő pajtásaitok közül.
Öcsi izgatottságtól remegő hangon jelentett: Egy.
Anikó néni összevont szemöldökkel nézett végig az osztályon:
– Megkérem az illetőt, hogy álljon fel önként. Ha ezt nem teszi meg, akkor először is Öcsit fogom megkérdezni, és ha ő sem válaszol, abban az esetben ellenőrzöm a füzeteiteket, de azután már mindkét tanuló intőt fog kapni. Öcsi is és a mulasztást elkövető is.
Barcza Tomi idegesen fészkelődött a helyén, s közben a lehetőségeket latolgatta. Végül is mindegy már, úgyis le fog bukni, legalább Öcsit nem kellene magával rántania. Mégiscsak rendes srác, sohasem árulkodott rá, pedig hányszor megtehette volna.
– Úgy, szóval senki sem jelentkezik? – hallotta Anikó néni szigorú hangját. Vett egy mély lélegzetet, majd skarlátvörös arccal felemelkedett a padból.
– De igen, tanító néni. Én vagyok a bűnös.
Nagyszünetben Öcsi és Tomi összefutottak az udvaron. Hosszan egymás szemébe néztek, majd a notórius leckebliccelő megtörte a köztük feszülő csendet:
– Ne haragudj rám,nem foglak többé hazugságra kényszeríteni.
Mosolyogva kezet fogtak, és a legnagyobb egyetértésben indultak vissza az osztályterembe.