Közhülye a közfürdőben

1. rész – Kivégzésem előkészületei

Ha az ember sokat ír, és ezt mindvégig ülve teszi, akkor előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor őt egy kedves reumatológus doktornő beutalja a gyógyfürdőbe, hogy ott megpróbálják helyrehozni a derekát és a hátát. A kezelések egyik típusa az úgynevezett súlyfürdő, amelynek során az embert fellógatják.

Amikor ez a télen kiderült, akkor közzétettem a hírt a Facebookon, hogy örömet szerezzek az engem gyűlölő embereknek. Tájékoztattam őket, hogy imáik meghallgatásra találtak, engem ugyanis fel fognak akasztani. Sőt, nem kevesebb, mint 15 alkalommal fognak fellógatni!

A felakasztásom várható, indokolt és kívánatos alkalmával tehát egy szép téli délelőttön önként megjelentem a helyszínen, azaz a Klinikai Centrum Felakasztásügyi Súlyfürdős Központ recepciójánál. (Szinte száz százalék, hogy nem ez a pontos neve, de most nincs kedvem utánanézni.) Leültem az egyik ablak elé, átnyújtottam beutalómat a kedves hölgynek, és vártam a fejleményeket.

A mellettem lévő széken egy megtört papóka ült, és a szomszédos ügyintézővel folytatott előrehaladott tárgyalásokat. Az ő párosuk hamarabb kezdte az egyeztetést, mert a bácsi csakhamar kapott egy kinyomtatott beosztást, időpontokkal és a kezelések felsorolásával.

Elkezdte böngészni. Aztán hüledezett és felsóhajtott. Majd feltette a szemüvegét, hogy biztosan jól látja-e.

– Ajjaj – nyögte kisvártatva.
– Mi a probléma? – kérdezte az ügyintéző hölgy.
– Víz alatti torna? Jól látom? – érdeklődött a papóka.
– Igen.
– Ebből baj lesz…
– De hát mi a gond?
– Hát, nem is tudom – nyelt nagyot a bácsi. – Mennyi ideig tart egy ilyen?
– Mármint egy-egy tornagyakorlat?
– Igen.
– Két-három percig. Aztán jön egy másik.
– Na, ez a gond. Én nem bírom annyi ideig a víz alatt – kesergett a papa.

Itt már nem tudtam a saját recepciósomra figyelni, mert éreztem, hogy alig egy méterre tőlem akvarisztikai dráma van kibontakozóban.

– Ha esetleg kiderül, hogy nem tetszik bírni a gyógyvizet, akkor szólni kell a kezelőnek, és ki kell jönni a vízből – magyarázta a hölgy.
– De akkor nem kap az ember fekete pontot, vagy valamit a kartonjára? – aggodalmaskodott a bácsi.
– Már miért kapna? Itt nincs osztályzás.
– Akkor jó. Mert hát, tetszik tudni, én nem nagyon hiszem, hogy sokáig bírnám a víz alatt. Szerintem még egy percig se’ menne.

Ekkor már majdnem felröhögtem, és halkan odasúgtam az én recepciósomnak, hogy engem viszont érdekelne ez a gyöngyhalászképző tanfolyam, még enyhe felárral is. A hölgy is elmosolyodott, és immár ketten mulattunk, de a kollégája még mindig nem értette, mitől fél a bácsi. Nagyjából fél percen át nyugtatgatta a kisöreget, mire rájött, hogy a papóka totál félreértelmezte a víz alatti torna mibenlétét. Ekkor azonban biztosította róla, hogy a fejét nem kell közben a víz alá dugnia.

Épp jókor. Szerintem a bácsi ekkor már azon töprengett, hogy vajon mibe kerül mostanság egy könnyűbúvár-felszerelés, és vajon a társadalombiztosító támogatja-e ilyesféle holmi beszerzését.

(folytatása következik)