A direkt marketing
Amikor Lujó bácsinak már rég kiürült az egyik demizsonja, Berzenkével nagy elhatározásra jutottunk. Támogatókat fogunk szerezni a Becses Brigantik oldalnak! Felsegítettük hát egymást ültő helyünkből, és bátran odasündörögtünk a vendéglő tulajdonosának asztalához. Letelepedtünk mellé, bemutatkoztunk, és rögtön elkezdtük a marketinget:
– Van ám nekünk egy remek kis Facebook-oldalunk – újságolta Berzenke.
– Már több mint hatezren lájkolják – tettem hozzá én.
– A barátunk eljegyzésének meglebegtetésekor léptük át a bűvös ötezres határt – árulta el Berzenke.
– Tehát végeredményben mi is hozzájárultunk, hogy ez a csudás vendéglátóipari esemény létrejöjjön – tettem hozzá szerényen én.
– Nagyon érdekes – bólintott udvariasan az öltönyös úriember, és mi Berzenkével vérszemet kaptunk:
– Mi ilyen humoros képeket szoktunk megosztani, tetszik érteni? – magyarázta Berzenke.
– Hetente több százezren keresik fel az oldalunkat – szögeztem le én.
– Volt úgy, hogy egymilliónál is több emberhez jutottunk el a mókás képeinkkel – dicsekedett Berzenke.
– Ez akkor volt, amikor kiderült, hogy rákot okoznak a disznóhúsok, de persze mégse – magyaráztam tudományos igénnyel én.
– Lenyűgöző adatok – ismerte el a tulajdonos –, de miben tudnék én segíteni?
Ha az előbb azt írtam, hogy vérszemet kaptunk, akkor most mit írjak? Vérfület? Vérorrot? Vérhast?
– Beszámoló fog készülni erről a csudás eljegyzési eseményről az oldalunkon, és esetleg a helyszínt is bejelölhetjük – lebegtette meg Berzenke.
– Mindenki tudni fogja, hogy ebben a remek kis vendéglőben zajlott le ez a pazar családi aktus – jegyeztem meg okosan én.
– Esetleg vállalhatunk reklámcikket is, direkt erre a vendéglőre kihegyezve – hunyorított szakszerűen Berzenke.
– Fotókkal – tettem hozzá én, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban, mire Berzenke nagy bátran előállt a kérdéssel:
– Mennyit érne ez meg magának?
A tulajdonos elámult:
– Na de hát mi közöm van nekem ehhez az egészhez?
Egymásra néztünk Berzenkével. Ez a fószer vajon mennyit ihatott, hogy nem képes átlátni ajánlatunk nagyszerűségének széleskörű jókoraságát?
– Hát futtatnánk vele a vendéglőt, tetszik érteni? – magyarázta Berzenke.
– A maga vállalkozását összekötik majd a látogatók a mi humoros képeinkkel – mutattam rá én.
– És ez azért jó reklám, mert ha a maga vállalkozását az emberek összekötik a mi humoros képeinkkel, akkor ez kellemes érzéseket ébreszt bennük, és akkor majd sorra jönnek idefele enni, tetszik érteni? – fejtette ki Berzenke.
Az öltönyös úriember ekkor olyan hahotára fakadt, hogy összecsörrentek az asztalon a poharak:
– Itt valami félreértés lesz, fiúk – bocsátotta előre. – Én nem a vendéglő tulajdonosa vagyok, hanem a menyasszony nagybátyja Kecelről. Bár az tény, hogy van egy vállalkozásom, de nem nagyon vonz a lehetőség, hogy azt mókás képekkel kösse össze bárki, pláne ne hozzám akarjon étkezni járni, ugyanis én mobilvécék kihelyezésével foglalkozom.
Leforrázva néztünk egymásra Berzenkével. Mindkettőnknek ugyanaz járt a fejében. Kormányrendelettel kellene betiltani, hogy egy vendéglőben olyan fogyasztó vendég is megjelenhessen, aki fizimiskáját tekintve hasonlít a műintézmény tulajdonosára. Ha ezt ráadásul eljegyzés során teszi meg, akkor csakis letöltendőt kaphasson!
Visszatámogattuk egymást a saját asztalunkhoz, és viharvert képpel rogytunk le a székünkre.
– Van egy ház a Tisza-parton – informált minket bennfentes módon Lujó bácsi.
– Van ott szerintem több is – felelte szomorúan Berzenke, jelét adva, hogy semmiféle helyrajzi jellegű földhivatali bejegyzések nem foglalkoztatják eme szomorú percekben, Lujó bácsi azonban orkánszerű hangerővel folytatta:
– OTT BECÉZETT SZELÍD HANGON, DALOLT ANYÁM NÉÉÉ-KEEEM!!!
