Hajdanában, mielőtt írni kezdtem volna, árultam is az újságot. Mondjuk az igaz, hogy elég rövid periódusa volt ez az életemnek, mindössze három hónapot ölelt fel. Ennek fele Budán, a János Kórház pavilonjában valósult meg, a másik fele meg már itthon, Debrecenben. Ráadásul az utóbbi esetben nem is újságárus pavilonban görnyedtem, mint egy rendszerváltás utáni Kakula Zé, hanem úgynevezett TOLÓS voltam.
Higgyétek el, hogy a történet megértéséhez fontos elmondanom, mi volt az a „toló”. Képzeljetek el egy 2x1x1 méteres, négy keréken guruló acélládát. Azt én minden hajnali öt órakor kitoltam a kapualjból, ahol éjszaka lelakatolva és leláncolva álldogált, majd Debrecen főutcáján, a Centrum Áruház előtt leállítottam, széthajtogattam, kinyitottam, és kipakoltam rá önnön belsejéből Magyarország egész újságkínálatát.
Annyi a lényege a dolognak, hogy nem egy bódé vagy egy fülke elszigetelt magányában árultam a sajtótermékeket, hanem gyakorlatilag a sétány részeként, egy pult mögött álldogálva, minden irányba kitekintéssel bírva, az utca minden részletére rálátva.
No, az meg úgy történt, hogy a Gambrinusz köz irányából egyszer csak megindult a toló felé a bácsi. Ősz hajú, nagyon idős úriember volt, és nem véletlenül mondom, hogy úriember, mert kifogástalan öltönyben közeledett, csokornyakkendősen, sétapálcával.
Látható volt már messziről, hogy újságot akar venni, hozzám igyekszik. Én el is kezdtem fejben a találgatást, hogy vajon mit fog kérni, mit készítsek elő a gyors kiszolgálás érdekében? Nyugdíjasok Lapja? Őszidők? Netán valamilyen horgászati szaklap, vagy a makettezők periodikája érdekli?
Fontos volt ez a tevékenységem, mert az újságárus pavilonnal ellentétben a tolónál nem lehetett négy falra szétpakolni és rendszerezni a sajtótermékeket, legtöbbször a toló gyomrának mélyéről kellett elővenni egész újságkötegeket, amelyekben esetenként csak egy-egy példány szerepelt a kérdéses sajtótermékekből.
Kotorászásom közben felpillantottam, és riadtan konstatáltam, hogy a bácsi egyre rosszabb állapotban van. Ugyan még mindig a kezdeti sebességgel közeledett a toló irányába, de ez láthatóan megviselte. Méterről méterre fogyott az ereje, egyre hangosabban lihegett, egyre nyilvánvalóbban támaszkodott a sétapálcájára, és már az elegáns csokornyakkendője is félrecsúszott.
Pánikszerűen próbáltam feltúrni a nyugdíjasoknak szóló újságok kupacát, mert mindenképpen el akartam kerülni, hogy a bácsi végül a tolóra borulva lehelje ki a lelkét. Kinek hiányzik a mentőknek hívása, a halottkém helyszíni szemléje, majdan pedig a vallomástételre való bejárás a rendőrkapitányságra? Odaadom neki az újságot, menjen Isten hírével, essen össze húsz méterrel odébb, én nem láttam semmit, kérem tisztelettel, nem tudok nyilatkozni a kérdésben, sajnálom.
A bácsi odaért.
És hörgött.
Erősen ráborult a tolóra, könyökkel támaszkodott meg. Homlokán kövér izzadságcseppek indultak lefelé a még mindig kifogástalanul félrefésült ősz frizurája alól a szerfölött nemes metszésű orra irányába.
Na most! – gondoltam magamban -, most fogja azt mondani, hogy Őszidők! Vagy valami!
De nem. A bácsi azt hörögte:
– Kérem az e havi Pucér Csajokat!
Döbbenetem határtalan volt. És egyúttal rájöttem, hogy borzasztóan irreleváns újságkötegek között kotorásztam addig, mert a megfejtés a fóliázott szexlapok között keresendő. Kiemeltem a Pucér Csajok aktuális számát, átnyújtottam a kiváló szaklapot az úriembernek, ő jelentős borravalót adott, majd kiegyenesedett, megigazította a csokornyakkendőjét, és a sétapálcáját gyakorlatilag maga mellett pörgetve úgy haladt tova a napsütötte sétányon, mint egy vidám és bohó fiatalember.
Én mondom nektek, drága hölgyeim, a férfi az mind hülye. De mind!
Alig pár nappal később újabb gyomorig ható élmény várt rám. Egy idős, szivarozó úriember állt meg a toló előtt, és azt mondta:
– Kérek egy Pipa Magazint.
Pár perccel később lefőve, leamortizálva vallottam be az újabb öltönyös úriembernek, hogy nem találtam ilyen újságot. Ő halványan elmosolyodott, majd bennfentesnek minősíthető viselkedést megvalósítva közelebb hajolt, és kezét a szája elé illesztve odasúgta:
– A lefóliázottak között keresse…
És tényleg. Ott volt! Hát az agyamat eldobtam! A Pipa Magazin marhára nem egy dohányipari szaklap volt, ahogy én gondoltam előzetesen, hanem a legszégyentelenebb pornóújság!
Én mondom nektek, drága hölgyeim, a férfi mind AZT akarja! De mind!
