Osmosis – 177. fejezet

– Mindig örömmel és nagy tisztelettel fogadom a legkülönbözőbb fejedelemségek és királyságok küldöttségeit – közölte diplomatikusan a kormányzó Pindzsujával –, de most mégis fel kell tennem a kérést: mi a célja ennek az előre be nem jelentett látogatásnak, derék lovag?

Pindzsuja egyelőre csak a torkát köszörülte, mert ráébredt, hogy a korábbi elképzeléseivel szemben igencsak nehéznek bizonyul a vallomástétel. Most érezte csak át igazán, hogy amint bizonyos szavakat kiejt a száján ebben a helyiségben, onnantól kezdve soha nem lesz visszaút számára a fejedelemségbe. De egy pillanattal később erőt vett magán, és határozottan belekezdett:

– Kormányzó úr, én kötelességemnek érzem, hogy a legőszintébben felfedjem a küldetésem mibenlétét… Pontosabban nem is az enyémet… Hanem ennek a kis felségnek a megbízatását. És ez egyben azt is jelenti, hogy el kell árulnom neked a titkot, és el kell árulnom a fejedelmet, akit eddig híven szolgáltam.

– Nocsak – hökkent meg Dariosz, és felváltva járt a tekintete a lovag és a mellette riadtan pislogó trónörökös arcán.

– Nem volt könnyű a döntésem – szögezte le Pindzsuja. – Én kerek tíz éven át hűséges katonája voltam a fejedelemnek. De amit most elvárna tőlem, az számomra egyszerűen… felfoghatatlan! Nem visz rá a lélek!

– Mi volna a megbízás, és mit nem bír el a lelkiismereted? – firtatta a kormányzó.

A lovag nagyot fújtatott, aztán viszonylag egybefüggően bevallotta:
– A terv nem más volt, mint az Aréna felgyújtása, nagyuram. Már az olimpia első estéjén. Ha nekem nem hiszel, és cselt gyanítasz a dolgok mögött, akkor majd hiszel ennek a levélnek. – Azzal benyúlt a belső zsebébe, előhalászta a papirost, és átnyújtotta a kormányzónak. – Kérlek, nagyuram, olvastasd el olyasvalakivel, aki érti a norling írásjeleket, és te feltétel nélkül megbízol benne. Merthogy a levél tartalma igencsak megdöbbentő.

Dariosz mélységesen utálta azokat a szituációkat, amikor esély nyílt rá, hogy evilági írástudatlansága kiderülhet, de ez most másféle helyzet volt. Elvégre igazán nem várhatta el senki Osmosis első emberétől, hogy el tudja olvasni a norling betűket. A kormányzó tehát joggal adta át a levelet Nihucnak, aki leplezetlen kíváncsisággal nyúlt a papírosért, aztán széthajtogatta, és szóról szóra lefordítva felolvasta a szöveget.

Dariosz a karjait a háta mögött tartva fel-alá kezdett sétálni a helyiségben. Egyrészt el kellett játszania, hogy számára a levél minden szava újdonságként hatott, másrészt viszont igencsak komoly töprengésre késztették a levél azon szavai, amelyek valóban újdonságot jelentettek számára.

Végül megfordult, és szigorú hangon szólította meg Pindzsuját:

– Kalrundot szolgálod már tíz esztendeje, azt mondtad. Harcos ember vagy, így tehát neked nem lehet idegen a vér, a halál, a szenvedés. A fejedelem katonája vagy, ezért aztán most, hogy kiderült számodra, miszerint a legfőbb hadurad Osmosist elpusztítandó ellenségnek tekinti, vakon kellene követned a parancsait. Mi az oka hát, hogy meghasonlottál önmagaddal, és feladtad nekünk a trónörököst?

Pindzsuja nagyot sóhajtott:

– Két okom is van rá, és tisztában vagyok vele, hogy az egyik nehezen lesz hihető. Azt fogod gondolni, nagyuram, hogy alakoskodó hízelgés, amit előadok, de akkor is igaz. Nekem alig egy nap alatt a szívemhez nőtt Osmosis. Rabul ejtett a hangulata, lenyűgözött a szépsége, csodálom a pompás épületeit, és belesajdulna a szívem, ha azt kellene látnom, hogy közülük akár csak egy is a tűz martalékává válik.

– Hát ez tényleg nehezen hihető – ismerte el Dariosz anélkül, hogy levette volna a tekintetét a lovag arcáról. – Azt akarod mondani, hogy ugyan már kicsiny gyerekkorodban rakodómunkás voltál Királyrév kikötőjében, de soha, egyetlen alkalommal sem jártál Osmosisban?

– Ugyan, hogyan is járhattam volna, nagyuram? – tárta szét a karját Pindzsuja. – Szegény családból származom, és hiába dolgozott apám, anyám, én és a nagyobb testvéreim, az összes keresetünk csak arra volt elegendő, hogy ne haljunk éhen. Ezért is adtak el később a szüleim Kalrund toborzótisztjeinek. Arról nem is beszélve, hogy az én gyerekkoromban azzal riogattak minket Királyrév kikötőjében a felnőttek, hogy eszünkbe ne jusson felszökni egy Osmosisba tartó hajóra, mert a potyautasokat azonnal kivégzik a szigeten, a köztársaság meg egyébként is a démonok mételye és legördögibb találmánya, amellyel alá akarják ásni az istenek által Evilágra bocsátott ősi rendet és gondviselést.

– Jól van, ezt megértem – intett Dariosz. – Akkor most térjünk át a második indokodra.

– Csak nézz rá erre a fiúra, nagyuram – karolta át az ifjabb Kalrund vállát a lovag, mire az kissé összerezzent. – Ő a másik indokom. Ismerem kicsiny gyerekkora óta. Nekem ugyan még nincs se feleségem, se utódom, de ép ésszel fel nem foghatom, miképpen aljasulhat odáig egy apa, hogy odadobja egyszülött fiát az ellensége karmai közé. Amióta feltörtem a levél pecsétjét, már nem hűséget érzek a fejedelem iránt, hanem mélységes megvetést.

– Te volnál a nevelője ennek a gyermeknek? – firtatta Dariosz.

– Az ugyan nem vagyok, de Rőtvár régi lakójaként szemmel követtem felcseperedését – felelte a lovag. – És abban igazad van, nagyuram, hogy nem idegen tőlem a halál, a vér és a pusztulás látványa, hiszen számos csatát megjártam. De azokban a csatákban férfiak vívtak férfiakkal, becsületes módon, hősiesen. Amit viszont Kalrund eszelt ki a saját dicsősége érdekében, az gyáva és aljas terv. Tudván tudhatta, hogy a gyermekét ezzel halálra ítéli, mégis odadobta volna védtelen prédaként az ellenségeinek.

Dariosz most már levette a szemét a lovagról, és hátrafordult az ovális asztal felé, elsősorban Nihuc tekintetét keresve. Nem is kellett csalódnia. A vezérezredes arckifejezésében és pillantásában szinte minden benne volt. A kormányzó ugyanazt érezte, mint nem sokkal korábban, a Déli Helyőrségben, amikor egyszer csak megjelent a fejében a megoldás, és a teendőit olyan tisztán látta, mintha valaki diktált volna neki.

– Most magamra kell maradnom a tanácsadóimmal – fordult vissza a jövevények felé. – Nyilván ezt megérted, derék lovag. De annyit mondhatok, hogy nagyra becsülöm az Osmosisnak tett szolgálataidat, és a legjobb ellátást fogjátok kapni a Kormányzói Palotában, amíg döntök sorsotok felől.

Azzal kinyitotta az ajtót, és váltott néhány szót az őrökkel, akik csakhamar elvezették a két norling előkelőséget az elit lakosztályok folyosója felé.