Pindzsuja lovag nem vette észre, hogy követik. Legfőképp azért, mert nem is foglalkozott ilyesmivel. Semmi más nem érdekelte ebben az időszakban, mint az a különös érzés, hogy Kalrund lepecsételt levele szinte már égeti a bőrét. Ezt persze csakis átvitt értelemben kell elképzelni, de az tény, hogy amikor a nap folyamán a lovag néha elővette az összehajtogatott papirost a belső zsebéből, akkor minden alkalommal egyre nagyobb késztetést érzett, hogy feltörje a fejedelem pecsétjét.
Egészen sokáig ellen tudott állni ennek a kísértésnek, hiszen Kalrund azzal bocsátotta útjára, hogy a papirosra írt üzenetet csak az olimpiai megnyitó másnapján olvashatja el. És mivel az elmúlt több mint egy évtized úgy telt el Pindzsuja életéből, hogy a fejedelem volt az ő legfőbb hadura, hát nem okozott számára nehézséget betartani a parancsot. Egészen mostanáig…
Magának sem tudta megmagyarázni, hogy miért tört rá efféle késztetés. De nem ez volt az egyetlen dolog, amiről nem volt képes számot adni a saját lelkiismerete előtt. Gyakorlatilag mindaz, ami az Osmosisra való megérkezésük óta történt vele, a legkülönösebb és néha egészen hátborzongató benyomások, tapasztalások, élmények észvesztő kavalkádja volt.
Sőt, az első ilyen felismerés már a hajón megfogalmazódott benne, mielőtt még kikötöttek volna a szigeten. Legnagyobb megdöbbenésére valamiféle furcsa, atyáskodásba hajló érzései keletkeztek az ifjabb Kalrunddal kapcsolatban. Egyszer csak nem holmi megvetésre méltó, ügyefogyott trónörököst látott benne, sokkal inkább egy elanyátlanodott, megvédelmezendő fiatal legényt, akit valamilyen érthetetlen okból az istenek úgy segítettek erre a világra, hogy semmiféle képességgel nem ruházták fel, amelyek a neki szánt sors beteljesítésére alkalmassá tehették volna.
Pindzsuja szerfölött csodálkozott magán, hiszen az egész életét katonaemberként élte le, ilyeténképpen a szánalom nem tartozott legfontosabb érzelmeinek amúgy sem széleskörű tárházához. Ám az a sajnálat és megbocsátó könyörület, amit immár a fiú iránt érzett, jóval túltett mindenen, amit eddig tapasztalt.
No persze, mielőtt egy csupaszív lovagnak képzelnénk Pindzsuját, nem árt tudnunk, hogy jellemének legfőbb vonásait a becsvágy és a pénzéhség képezték. Ebből következően hosszú évek óta elfojtott dühöt hordozott a lelkében, amely egyenesen Kalrund felé irányult. Lassan egy évtizede ő volt a fejedelem legsikeresebb katonája, aki minden jelentős csatában olyan hőstetteket vitt véghez, amelyek messze földön híressé tették, de ebből lényegében semmiféle kézzelfogható haszna nem származott.
Eleinte még olyan naiv vágyakat is dédelgetett magában, hogy hűséges szolgálataiért cserébe Kalrund egy egész őrgrófságot rá fog bízni a frissen elfoglalt területeken, de aztán ez illúziónak bizonyult. Később Pindzsuja megelégedett volna szerényebb hűbérbirtokokkal is, netán egy végvárral, amelyhez csekélyke földtulajdon és néhány jobbágyfalucska tartozik, ehelyett azonban a fejedelem csak különféle kitüntetéseket és semmit nem érő, sebtében kitalált címeket adományozott neki, amelyek még csak jelentősebb anyagi előnyökkel sem jártak.
Így lett belőle például A Fejedelemség Hőse, A Korona Védelmezője, vagy éppen Rőtvár Első Lovagja, és közben egyre inkább úgy érezte, sokkal kifejezőbbek lennének azon címek, mint mondjuk A Fejedelmet Titokban Leginkább Megvető Vitéz, vagy éppen a Rőtvár Lovagjai Közül Az Első, Ki Szívesen Leköpné Kalrundot. Végül már azzal szórakoztatta magát, hogy ő is különböző címeket talált ki, amelyeket titokban át is adott Kalrundnak, mégpedig nagy, elképzelt ünnepségek keretében. Ilyenek voltak például a Rőtvár Legpohosabb Borissza Semmirekellője, vagy mondjuk A Korona Leghálátlanabb Kövér Seggarca megtisztelő cím.
Eme fantáziálgatásokat azonban reggelre kialudta, mert ezek természetesen mindig Rőtvár belső gyűrűjének valamelyik kocsmájában születtek meg benne, másnap azonban győzött a gyerekkorától kezdve szigorúan belénevelt hűség és fegyelem.
Most azonban megint elővette a levelet. Már jó messzire maga mögött hagyta az Arénát az egész olimpiai felhajtással, és megállapodott a városrész egyik nyugalmasabbnak tűnő parkjának félreeső padjánál. Letelepedett rá, és hosszasan bámult a fejedelmi pecséttel ellátott papirosra. Aztán egy határozott mozdulattal feltörte a viaszpecsétet, és széthajtogatta a levelet.
Attila, aki egy közeli bokorcsoport mögül szemlélte a történéseket, egy pillanatig késztetést érzett, hogy valami úton-módon a lovag mögé lopózzon, és belepillantson az irományba. Ám hamar rájött, hogy nem menne vele sokra, hiszen nem valószínű, hogy anagur rovásírással íródott a szöveg, márpedig ő azon kívül semmiféle evilági írásjeleket nem ismert.
Azt viszont egészen pontosan érzékelte, hogy a lovagot alaposan felzaklatják a levélben olvasottak. Pindzsuja csakhamar felpattant ültő helyéből, fel-alá kezdett járkálni a pad előtt, és amikor visszarogyott rá, még akkor is a papírlapot bámulta, mint aki nem akar hinni a szemének.
