Esteban annyira belemerült a hallgatózásba, hogy olykor figyelmeztetnie kellett magát, miszerint időnként nem ártana egy-egy pillantást a háta mögé is vetnie, mert ha a folyosó végén katonák imbolygó alakját pillantja meg a sejtelmes fáklyafényben, akkor menekülőre kell fognia a dolgot. De hát annyira érdekfeszítő volt minden, ami a trónteremből szűrődött ki, hogy a főszakács nem bírt ellenállni a kísértésnek: újra és újra visszatapasztotta a fülét az ajtóra.
– Van még egy meglepetésem számodra – szólalt meg egy hosszabb szünet után Kalrund, aztán szinte diadalmasan vágta ki: – A fivéredet is elküldöm Osmosisba, és indulni fog az olimpián. Persze csak inkognitóban.
Lanagrid valóban meglepődött, és csak annyit bírt kérdezni: minek?
– Nézd, ez az egyesített katonai támadás a sziget ellen meglehetősen gazdag zsákmánnyal kecsegtet – magyarázta a fejedelem. – Az ilyen esetekben komoly súllyal esik latba a végső osztozkodásnál, hogy ki milyen mértékben járult hozzá a vállalkozás sikeréhez. Márpedig én szeretnék minél nagyobb szeleteket lehasítani abból a zsákmányból a győzelem után. Ezért is van óriási jelentősége annak, hogy még a nyáron megtartsuk a menyegződet, és egyesítsük csapatainkat a hercegség nem elhanyagolható haderejével.
– Ezt értem – bólintott a lány –, de az még mindig nem világos, hogy a fivéremet miért kell ehhez Osmosisba küldeni. Egyáltalán milyen versenyszámban indulhatna? Mert hogy ügyessége semmihez nincs, azt mindketten tudjuk. Az persze világos, hogy nem engeded neki felfedni a kilétét. Nincs az az uralkodó, aki egy ilyen fiúgyermeket ne szégyellne…
– Tudod, Lana, ezt a valamit már úgy hívják, hogy az uralkodás művészete – vigyorodott el büszkén Kalrund. – Ebbe kell neked is belejönnöd, mégpedig a lehető leggyorsabban. De nincs kétségem afelől, hogy sikerülni fog, mert az én tehetségemet örökölted. Sokszor eszembe jutott az utóbbi időben, hogy minden kiváló tulajdonságomat rád örökítettem, a csenevész fivérednek meg nem jutott semmi…
Lanagrid máskor talán értékelte volna atyja dicshimnuszát, de már nagyon kínozta a fáradtság ezen a késői órán, ezért türelmetlen kézmozdulatokkal próbálta meg a konkrétumok felé terelni részeges szülőjét.
– Máris mondom – emelte fel megadóan a kezét a fejedelem. – Az ifjú Kalrund természetesen az íjászat versenyszámába fog benevezni. Magam sem hiszem, hogy bármelyik másik versenyszám szóba jöhetne. Márpedig nagyon fontos, hogy ne rostálják ki azonnal, mert komoly feladata lesz mindjárt az olimpia első éjszakáján. Ő fogja felgyújtani az Arénát.
Lanagrid olyan nagy szemeket meresztett, hogy még a pislákoló fáklyafényben is ijesztően villogott a szeme fehérje:
– Mit beszélsz, atyám?
– Jól hallottad.
– Na de az az aréna nem kőből épült?
– Még nem épült fel teljesen, csak a versenyre lesz kész – pontosított a fejedelem –, de igazad van, Osmosis új arénája is jellemzően kőből épül. Csakhogy ott vannak a versenyzők szálláshelyei, az istállók, és még egy nagy rakás kiszolgáló épület, amelyek legfőképpen fából készülnek. Ez pontosan tudható a kémeim jelentéseiből. Na már most, gondold el, ahogy mindjárt az olimpia második napján kénytelen bejelenteni az a felfuvalkodott kormányzó, hogy például a lovasíjászat versenyszáma nem folytatható, mert mind a lovak, mind pedig a versenyzők odavesztek a tűzben, hahahaha! – röhögött fel Kalrund, de rögtön legyintett is egy nagyot: – Különben meg kár is ezt elképzelni. Akkora tűzvész lesz, hogy másnap már senkit sem fog érdekelni semmiféle olimpia.
Lanagrid kezdte unni, hogy mindenre többször kell rákérdeznie az apjánál:
– Ez volna az uralkodás művészete, amiről az előbb beszéltél? – firtatta számonkérően. – A gyújtogatás? Mert azt azért nem olyan nehéz ám megtanulni. Továbbá azt sem értem, hogy ha a fivérem inkognitóban fog versenyezni és gyújtogatni, akkor te hogy fogod ennek később learatni a babérjait?
– Próbáld összefüggéseiben vizsgálni a dolgot – javasolta Kalrund. – Mint említettem, Osmosis legyőzése után, a végső osztozkodásnál sokat számít majd, hogy ki mennyit rakott bele a közösbe. Hát én nem szándékozom a sor végén kullogni, azt elhiheted. És vajon lesz-e másik uralkodó, aki az enyémnél nagyobb áldozattal büszkélkedhet? Mert én nemcsak a seregeimet fogom a koalíció rendelkezésére bocsátani, de ott lesz az egyszülött fiam, a Kalrund Fejedelemség trónörököse, aki minden veszéllyel dacolva igencsak sokat fog tenni azért, hogy Osmosis Köztársaság átkozott dicsősége a porba hulljon. A sikeres akció után természetesen minden szövetségesem előtt felfedem, hogy az egyszülött fiam életét is kockára tettem az ügy érdekében.
Lanagridnak most csak egyetlen szó zakatolt az elméjében:
– A trónörököse…?
A részeg uralkodó felszabadultan röhögve dőlt hátra a székén:
– Hát még mindig nem érted, miben áll az uralkodás művészete?
– Az a baj, hogy minél tovább hallgatlak, annál kevésbé értem, atyám – panaszolta fásultan a lány.
Kalrund abbahagyta a röhögést, megint rádőlt az asztalra, és igen szuggesztív modorban adta elő mondandóját:
– Szerinted a Szigetvilág királyai tudják, hogy én nem a fiamat, hanem a lányomat akarom utódomként látni a trónon? Ugyan honnan tudhatnák? Azt csak mi ketten tudjuk, hogy az ifjabb Kalrund csupán egy nyerő figura ebben a játszmában, ahol például az is eldől, hogy kié lesz a végső győzelem után Osmosis kikötője. Gondolj csak bele, Lana! Ha a mi kezünkben lenne Királyrév mellett Osmosis kikötője is, az mekkora bevételt jelentene a kincstárunknak?!
Odakinn Esteban úgy érezte, eleget hallott. Még utoljára körbenézett a folyosón, aztán viharsebesen eliszkolt a szállása felé. Amúgy sem lett volna már képes több titkot kifürkészni. Hiába tapasztotta az ajtóra a fülét, az egyre erősödő szívverése szinte az agyában dobogott, és ez igen komolyan zavarta abban, hogy tisztán értse az odabenn elhangzottakat.
Meg aztán mit kell itt még kihallgatni? Neki Osmosisba kell mennie, és ha nem sikerül másképp, akkor szökés által. Teljesen világos, hogy ha Evilágon vannak olyan emberek, akik hozzá hasonlóak, vagy esetleg a visszautat is tudják a Földre, akkor ők Osmosis szigetén találhatók.
