Egy héttel később kiderült, miféle ötletei keletkeztek Petya bácsinak. A művezető ugyanis elvitte a fiúkat az építkezésre, és egy munkaasztal mellett elővett egy kartondobozt:
– Lessetek csak bele, srácok!
– Mi van benne? – kérdezte Bence.
– Ne aggódjatok, nem az, ami a dobozra van írva – nevette el magát a művezető, aztán elmagyarázta: – Egy héten keresztül összegyűjtöttem minden lehulló anyagot, amit egyébként kidobtunk volna, és igyekeztem a minél kisebb darabokra koncentrálni. Hát most megnézhetitek a saját szemetekkel a termést.
Bence ezek után kíváncsian hajtotta fel a doboz fedelét.
– Na, mit szóltok? Lehet belőlük használni néhányat? – kérdezte szinte gyermeki kíváncsisággal a művezető.
– Mi az, hogy? – nyugtatta meg Bence, miután kivett a dobozból egy kör alakú apróságot: – Ez például pont olyan, mint egy csatornafedél.
A másik két fiú is, belekotort a kincsekbe, és ők is rögtön fellelkesültek:
– Ez olyan, mint egy virágkaspó! – kiáltott fel Juhász Roli.
– Ez meg egy kis szalagkorlát – csatlakozott Kiss Márk is.
Petya bácsi rendkívüli módon csodálkozott rajta, hogy a fiúknak szinte minden darabról eszébe jutott valami.
– Hát nektek aztán nem kell a szomszédba menni egy kis fantáziáért – dicsérte meg őket. Aztán valamivel komorabbra váltott a hangja: – Az az igazság, fiúk, hogy nemcsak ezért hívtalak ma el titeket az építkezésre. Amúgy is szerettem volna veletek nyolcszemközt beszélgetni. Azazhogy Janó bácsi jelenléte nélkül. Mert pont róla szeretnék néhány dolgot megkérdezni tőletek.
– Például mit? – kérdezte gyanakodva Juhász Roli.
– Mi nem vagyunk ám pletykásak – szögezte le Kiss Márk, mielőtt félreértés keletkezne.
– Csak nyugalom, semmi rosszat nem akarok Janó bácsinak – mondta a művezető. – Éppen ellenkezőleg! Szeretnék neki segíteni, mert úgy látom, hogy rászorulna.
– Aztán miből tetszett erre következtetni? – csodálkozott el Bence.
– Például abból, mennyire megörült, amikor visszatértetek hozzá, és kiderült, hogy nem voltatok a barkácsboltban, megvenni a polisztirol táblát, mert inkább egy építkezésen szereztetek ingyen néhány levágott darabot, így neki megmaradt a pénze.
– Mondjuk ez igaz – ismerte el Márk. – Ez nekem is feltűnt. De hát mindenki örül, ha megmarad a pénze, nem? Főleg egy nyugdíjas.
– Szerintem inkább az a baja Janó bácsinak, hogy már nem nagyon jár vissza az iskolába előadást tartani – vélekedett Bence. – Régebben nagyon szerette az ilyen napokat, mesélte is, mennyit készült rájuk.
– Mi történt? – kérdezte gyanakodva a művezető. – Talán valami új igazgató került az iskola élére, aki kitiltotta Janó bácsit?
– Jaj, dehogyis! – legyintett Bence. – Az orvosok tiltották el ettől a műtétje után. Most egy pár hónapig nem is igazán szabad neki ide–oda járkálni, inkább pihennie kell.
– Az iskolából sosem tiltanák ki, hiszen mindenki szereti – tette hozzá Roland.
– No, akkor jó – bólintott megnyugodva Petya bácsi. – Illetve mégsem olyan jó, de hát mit csináljunk? Ezen nem tudunk segíteni, hiszen nem vagyunk orvosok – vakargatta a fejét.
– Lehet, hogy Janó bácsit lélekben is megviseli ez az egész dolog – tippelt Bence. – De ezt inkább apukám tudná megmondani, mert ő pszichológus.
A művezető felkapta a fejét:
– Csakugyan pszichológus az apukád? Hát akkor lehet, hogy első körben vele kellene beszélnem. Mikor és hol szokott rendelni?
– Nem kell ahhoz rendelő, hogy Petya bácsi beszélhessen vele – mondta a kis Bence.
Így esett, hogy azon a délutánon Ligeti Péter művezető afféle hívatlan vendégként állított be a fiúkkal az Almási–házba. Szorongott is kissé emiatt, de amikor megtapasztalta a szíveslátás minden jelét, hamar feloldódott. Bár igaz, hogy az arca még ekkor is gondterhelt volt, és el is mesélte Bence szüleinek, hogy mi ennek az oka.
– Szóval valahogy segíteni kellene Janó bácsinak? – kérdezte végül Ákos. – De hát én úgy tudom, hogy az idősek otthonában teljes ellátást kap, sőt még a kedvenc hobbijának is élhet. Mi hát akkor a baj?
Almási doktor persze csak eljátszotta az álnaiv szerepet, afféle tapogatózás céljából, mert bizony néha ez a fajta viselkedés is hozzátartozott a hivatásához.
– Tudja, doktor úr, én nem is igazán az anyagiak felől közelíteném meg a dolgot – magyarázta a művezető. – Amikor Bencétől azt hallottam, hogy az édesapja pszichológus, akkor mindjárt az ugrott be, hogy talán nem véletlen ez az egész. Mármint eleve az, hogy a Gondviselés ezeket a fiúkat arra az építkezésre irányította, ahol éppen én is dolgozom. Meggyőződésem, hogy ennek a találkozásnak célja van. Ebben azóta vagyok teljesen biztos, hogy kiderült, ez a három derék kis legény ismeri Janó bácsit, az én legkedvesebb hajdani tanáromat.
– Ezt nagyon is meg tudom érteni – bólogatott Julika. – Magam is azt vallom, hogy ebben a világban semmi sem történik véletlenül, mindennek van valami magasabb rendű célja.
Ligeti Péter hálás szemmel tekintett a háziasszonyra:
– Tudják, én nagyon sokkal tartozom ennek a derék, idős tanárnak – árulta el a művezető. – Ha annak idején nem nyúl a hónom alá, amikor még a tanítványa voltam, akkor én biztosan egész más ember lettem volna. Bele sem merek gondolni, hogy milyen. Nagyon szeretném valamivel meghálálni neki, amit értem tett.