Lelle férje – 1. rész

Az Anagur-pusztaság fölött nyár derekán néha olyan hamar gyűltek össze a viharfelhők, hogy mire az emberek észbe kaptak, már a nyakukon is volt az égiháború. Az öregebbek ilyenkor persze számtalan jelből észlelték, hogy mi készül, és igyekeztek időben fedél alá húzódni, de a fiatalok még nem rendelkeztek efféle érzékszervi tapasztalatokkal.

Ezen fiatalok közé tartozott a fegyverkovács lánya, Lelle is. Amikor a szülei elküldték, hogy vigye ki az ellátmányt az öccsének, még semmi jele nem volt a viharnak, Lelle tehát a legnagyobb nyugalommal indult útnak a jurtatáboron túlra, a karámok felé, hogy felkeresse a testvérét, aki bojtárként dolgozott a törzs pásztorai között.

A fegyverkovács egyetlen leánya szerfölött csinos és szemrevaló volt. Ahogy cserepedett, egyre több ifjú harcosnak akadt meg a szeme rajta, de egyvalami mindegyiküket visszatartotta a lányhoz való közeledésben. Mégpedig az, hogy a szépséges hajadon apja, Acsatag, a hatalmas termetű fegyverkovács hirtelen haragú ember volt, és a legkevésbé sem díjazta, ha némely tejfelesszájú legények az ő szeme fénye körül legyeskedtek.

Lelle egyébiránt nemcsak szép, de okos is volt. Hamar megtanulta a rovásbetűket, de leginkább a számolást szerette. Most is, ahogy a karámok felé haladt az átalvetővel, magában számolta a lépéseit. Csak akkor hagyta abba, amikor odaért az öccse elébe. Ott aztán nagyot toppantott, és fennhangon kimondta:
– Kétszer ezer, hatszor száz, és még harmincöt.

Az öccse, Vászoly elmosolyodott:
– Hát még mindig nem szoktál le erről a hóbortról? Na, és mennyivel lett kevesebb a lépés, mint a múltkorában? Mennyit nyúlott a lábad?

– Csak ne vigyorogj, mert ki sem pakolok! – vágott vissza Lelle. De ezt persze egy pillanatig sem gondolta komolyan. Máris leemelte a válláról az átalvetőt, és gondosan kirakodta belőle a szalonnát, a kenyeret, aztán szárított húst, kölest és lencsét is.

Nemsokára feltűnt a színen Csobán bácsi, az öreg juhász, és odaszólt:
– Kislyány! Ha nem akarsz elázni, akkor most indulj el a faluba. Jön fel az idő, csúnya vihar lesz, érzem a csontjaimban.

Lelle hitte is, nem is a kisöreg szavait, de azért lassan szedelőzködni kezdett.

Talán ha nem búcsúzkodik olyan sokáig az öccsétől. Talán ha visszafelé már nem számolja a lépéseit, hanem inkább szedi a lábát. Talán ha Csobán bácsi kicsit hamarabb szól… De bárhogy is, még félúton sem járt, máris akkora vihar kerekedett a háta mögött, hogy a lány olyan rémülten nézett hátra, mintha az ellenség üldözné.

Voltaképpen nem is tévedett, csak hát jelenleg nem egy fegyveres lovas volt az ellenség, hanem egy hatalmas, fekete felhő, amelyik máris villámokat szórt alá a pusztára.

Lelle abbahagyta a számolást, pedig még ezerig sem jutott. Ebből is tudta, hogy még félúton sem jár. Most már a nyakába kapta a lábát, és hátra sem nézett többé. Így hát azt sem láthatta meg, hogy valóban feltűnt mögötte egy fegyveres lovas. Szerencsére ez a lovas nem ellenség volt, hanem a törzs egyik kiváló fiatal harcosa, Bókony.

A lány a nagy égzengésben meg sem hallotta a lovak patájának hangját. Egyszer csak annyit érzékelt, hogy valaki felragadja a magasba, aztán maga elé fekteti, átvetve egy ló hátán.

Ám nem sokáig tartott a vágta. Amikor már nagyon villámlott, a harcos egyszer csak lefékezte a lovát, majd le is ugrott róla, és magával rántotta a lányt is.

– Hasalj a földre, vagy megcsap a ménkű! – kiáltott rá erélyesen, majd lecsatolta a kardját, messzire eldobta, és ő is hasra vetette magát a fűben.

Lelle rémülten pislogott körbe a szakadó esőben, ám amikor a fiatal vitézre esett a pillantása, egyszeriben még a vihart is elfelejtette. Úgy érezte, ilyen vonzó férfit még soha életében nem látott…