Nihuc a Kormányzói Hivatal helyiségében üldögélt, az íróasztal mögött, amely voltaképpen Dariosz íróasztala volt, de ezt is, mint sok minden mást, átmenetileg megörökölte az országbíró. Teleírt pergameneket lapozgatott, mégpedig az átlagosnál nagyobb sebességgel, hiszen androidként nem okozott neki különösebb gondot az adatok feldolgozása.
Egyszer csak kopogtak, de Nihucnak nem maradt ideje elkiáltani magát, máris belépett a helyiségbe Latum mester, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Aztán minden különösebb feszélyezettség nélkül leült a karosszékbe, amely az íróasztal túloldalán állt, és jó alaposan belenézett a házigazda szemébe:
– Üdvözöllek, országbíró úr!
Nihuc egyelőre nem értette a helyzetet:
– Milyen magabiztosan mozogsz a Kormányzói Palotában! – jegyezte meg leereszkedően, bármiféle visszaköszönés nélkül. – Talán ivócimborád az ügyeletes katonám? Vagy minek tudhatom be, hogy minden előzetes bejelentés nélkül így rám ronthattál?
Válasz helyett Latum mester sokatmondó mosollyal villantott fel egy igazolványt. Vaskos bőrtokra applikált nyolcágú aranycsillag volt, olyasféle jelvény, amilyet Dariosz csak a Köztársaság legmegbízhatóbb embereinek adományozott, hogy azok mindenféle bürokratikus akadályok nélkül juthassanak be hozzá, ha sürgős jelenteni- vagy megbeszélnivalójuk akadt Osmosis első emberével.
– Ez mindent megmagyaráz – bólintott Nihuc, de csöppet sem lett barátságosabb. – Talán kifogytál a kormányzati megrendelésekből, és most nálam akarsz érdeklődni, hogy nincs-e kilátásban valami zsíros üzlet?
– Nem talált – felelte a mester. – A Latum Művek már hosszú évek óta kellő számú megrendeléssel üzemel, erre igazán nem lehet panaszom. Olyannyira nem megrendelésért kuncsorogni jöttem, hogy én magam hoztam egyet. Vagy inkább parancsot. Ez a helyes kifejezés.
Nihuc vezérezredest igencsak váratlanul érte ez a bejelentés, már csak azért is, mert Latum mester az utolsó három mondatot már nem meori, hanem angol nyelven mondta el.
– Ki a fene vagy te? – kérdezte hüledezve az országbíró, szintén angolra váltva.
– Azonosítójelem YW-10095-D – mutatkozott be az android, majd hozzátette: – Csak nem gondoltad, hogy pont a találmányok ügyét bízza a Központ a helyi meori közösségre? Hát hogy lenne akkor Osmosisban kiterjedt vízvezeték- és csatornahálózat? Hogy lennének összetett csigasorokkal felszerelt emelődaruk a kikötőnkben? Hogy lenne ilyen szép új arénánk? És még hosszan sorolhatnám. Ugyanolyan szinten lennénk, mint a többi állam a Szigetvilágban. Így viszont minket irigyel mindenki. Persze a találmányaink és újításaink egy részét már el is lopták, de nincs ezzel baj, haladjanak ők is a korral.
– És Dariosz tudja, hogy te…?
– Sem ember, sem android nem tudja széles Evilágon, hogy én ki vagyok. Illetve mindenki úgy tudja, aki ismer, hogy egy afféle öreg mesterember volnék, aki negyvenkét éves korában majdnem meghalt, de aztán csodálatos módon felépült a szélütésből, és azóta is ontja magából a jobbnál jobb ötleteket és találmányokat.
– Szóval metamorf vagy…
– Az eddig elmondottak alapján szerintem ez magától értetődő tény – mutatott rá a mester. – Tizennyolc éve öltöttem fel Latum alakját, néhány perccel azelőtt, hogy a derék férfiú sajnálatosan elhalálozott volna. Nem volt nehéz dolgom a személyiségének átvételekor, hiszen megrögzött agglegény volt, csak a munkának élt. Nemhogy családja, de még barátai sem voltak, legfeljebb inasai és más beosztottai. Ez már csak azért is ideális körülmény volt, mert így az elmúlt szűk két évtizedben senkinek nem tűnhetett fel, hogy Latum mester soha nem eszik, soha nem iszik, és nem igényli a nőkkel való bensőséges kapcsolatot sem. Tehát eddig a percig senki sem tudta rólam Evilágon, hogy ki vagyok valójában. Te vagy az első, aki előtt valaha is felfedtem a kilétemet.
– Most tényleg azzal akarsz megetetni, hogy téged sem Guzel, sem Baskír, sem Raudona, egyáltalán senki sem ismer? – csattant fel Nihuc.
– Honnan ismerhetnének? – vonogatta a vállát Latum. – Időtlen idők óta nem kapcsolódtam fel a közös hálózatra, egyszerűen nem akadt olyan helyzet, amikor szükség lett volna rá, hogy bármelyikőtökkel kapcsolatot tartsak. Tudhatod az azonosítójelemből, hogy nem hadműveleti android vagyok. Csakis a Központtal álltam kapcsolatban mindvégig. És ennek alapján közölhetem most veled, hogy Raudonát leváltották, így ideiglenes megbízással én lettem a műveleti parancsnok arra a néhány napra, amíg az új elöljáró megérkezik. Számomra is meglehetősen idegen és szokatlan ez a feladatkör. De a lehető legjobb tudásommal fogok eleget tenni neki. Az első feladatom pedig az, hogy bemutassam számodra a személyre szóló legújabb utasítást.
Latum mester szeméből kisvártatva különös fénysugarak keltek útra. Az íróasztal lapjára vetített valamit, ami egy ember számára kibogozhatatlan vonalak összevisszasága lett volna, Nihuc azonban pontosan értette az üzenetet a kékesen fénylő ábrák dekódolása után.
* * *
A főváros fölött egész nap ólomszürke felhők gyülekeztek, és estére sűrű eső ereszkedett le a paloták közé. Nihuc villájának lapos tetőin tompán doboltak az esőcseppek, az ereszeken túlcsorduló víz finom függönyt vont az udvar árkádjai elé. A macskaköves belső udvaron apró tócsák gyűltek össze, és a narancsfák leveleiről gyöngyökként peregtek alá a vízcseppek.
A vezérezredes gondterhelten érkezett haza. Ezt a szolgái is azonnal észrevették. Szét is rebbent hamar a személyzet, és csak azok maradtak a közelében, akiknek ilyenkor meghatározott feladata volt az állami vezető mellett.
– Egy forró fürdőt méltóságodnak? – érdeklődött hétrét görnyedve az egyik rabszolga, pedig ilyen kérésre hónapok óta nem volt példa, ám a kötelesség és az előírás nagy úr.
– Menjetek pihenni mindannyian, most azonnal – intett Nihuc, mire a személyzet ügyeletes tagjai megkönnyebbülve kotródtak el a cselédszobák felé.
A lakórész belsejében gyertyafény pislákolt, a nedves levegő lassan bekúszott a nyitva felejtett ajtók résein át. Az illatok – a nedves kő, a citromhéj, az olajlámpa füstje – különös keverékké álltak össze. Az eső zaja bódító monotonitással nyomott el minden más zajt, ám ekkor Nihuc megszólalt:
– Baj van. Nem is kicsi.
Üzenetét a pamlagon terpeszkedő Jalgadelnek címezte, aki szabadnapos lévén eddig a semmittevés örömeinek hódolt, ám most rögtön tudta, hogy a gondtalan ejtőzésnek vége van.
– Ne kímélj – nyögte fahangon, felkészülve a legrosszabbra.
– Ki kell iktatnom Zina nénit az Orgil-birtokon – közölte szikáran a vezérezredes.
Jalgadel felpattant:
– Hogy micsoda? – rivalgott döbbenten. – De miért? És hogyan? És mikor?
Nihuc töviről-hegyire elmesélt mindent, ami a Kormányzói Hivatalban történt egy szürreális megbeszélés folyamán, és aztán súlyos csönd lepte el a helyiséget. Csak az esőcseppek doboltak az ablakpárkányon és a belső udvar kövezetén.
– Ez egy méretes, sunyi, aljas csapda – bökte ki végül Jalgadel.
– Szerinted én nem vagyok vele tisztában? – kérdezte rezignált hangon Nihuc. – Még annál is aljasabb, merthogy nem lehet tudni, hogy most el akarnak veszejteni engem, és így a legkényelmesebb nekik, vagy azt akarják, hogy bizonyítsak, és akkor lényegében én leszek a legjobb emberük a sikeres akció után.
– Csakhogy mind a két kimenetelre ötven százalék az esély – számszerűsítette a testőr.
– Én is tudom! – csattant fel az országbíró. – Muszáj neked mindent kimondani, ami egyébként teljesen egyértelmű?
– Hát bocsáss már meg, hogy élek! – méltatlankodott Jalgadel. – Én ember vagyok, nem egy gép, mint te! Még akkor is, ha beleplántáltad az agyamba az összes akkori tudásodat! De ha úgy akarod, hát elkussolok, meghúzom magam itt, a pamlagon, aztán tépelődhetsz magadban, amíg csak kedved tartja.
Nihuc nagyot sóhajtott, és lehalkította a hangját:
– Bocsáss meg, kérlek. Nem szeretnék egyedül maradni ezzel a problémával, mert akárhányszor futtatom le magamban a lehetséges kimeneteleket, nem tudok dűlőre jutni.
A testőr most felállt, és idegesen fel-alá kezdett járkálni a helyiségben.
– Ez a Zina néni ismeretlen tényező, ugye? – kérdezte.
– A Nergal ügynöke – szögezte le gyorsan Nihuc.
– Nem így értettem. Persze, hogy a Nergal ügynöke, de mint android, az ereje teljesen ismeretlen. Ki tudja, hanyas fokozatú? Csak azt tudjuk, hogy már időtlen idők óta az Orgil-birtokon lébecol, Sztavrila úrnő egy különleges képességű javasasszonynak ismerte, emiatt is gyűjtöget most gyógynövényeket Emmával, közben meg vidáman kefélget Brogin testőrrel. Aki egy nagydarab barom, de esze semmi. Viszont feltehetően súlyos anyakomplexussal küszködik. És valószínűleg még soha nem érintett nőt a gyógyfüves nyanya előtt. Akiről nyilvánvalóan nem tudhatja, hogy egy android. Sőt, ez a szó is teljesen ismeretlen előtte. Ha valaha megtudná, hogy lényegében egy géppel üzekedik rendszeresen, akkor megbolondulna, mivel az agya nem tudná befogadni és értelmezni ezt az információt.
– Egészen jól összefoglaltad – ismerte el Nihuc. – Mindenesetre a Latum mester által közvetített parancs úgy szólt, hogy mivel Sztavrila úrnő már rég elmenekült az Orgil-birtokról, immár nincs semmiféle indok, hogy megtűrjünk ott egy ellenséges ügynököt.
– Varázslatos – jegyezte meg gúnyosan Jalgadel. – És eddig miért tűrtük meg?
– Te is tudod, hogy milyen ez a szakma – emlékeztetett a vezérezredes. – A titkosszolgálati játszmák igen sokszor zajlanak olyan körülmények között, hogy az ellenséges ügynökök kilétét egyszerűen nincs értelme felfedni, mert azzal több kárt okoznánk, mint amennyit nyerhetnénk az akcióval.
A testőr most visszaült a pamlagra, és konstruktív javaslatot tett:
– Nézzük meg, mi lehet ennek a parancsnak a kimenetele. Egy! Te kiiktatod Zina nénit, és minden rendben van. Megszabadultunk a Nergal ügynökétől. Onnantól pedig világossá lesz a Nergal számára, hogy mi tisztában voltunk a fedett ügynökük kilétével… Kettő! Elindítjuk az akciót, de Zina néni az erősebb, kiiktat téged, és ezzel világossá válik a Nergal számára, hogy tudjuk, kicsoda a vén javasasszony. Úgysem maradhat az Orgil-birtokon… Ennek mi értelme van? – temette a kezébe az arcát Jalgadel. – Bármelyik Golubbal szarrá égethetnék ötven méter magasból, ha annyira ki akarják iktatni. Egyszerűen nem tudom felfogni, miért jött most ilyen parancs a Központtól, ráadásul egy évtizedek óta fedésben lévő vén ezermestertől…
– Pontosan megfogalmaztad az én dilemmámat is – szólalt meg csöndesen az országbíró. – Ez nem is olyan nagy csoda, hiszen te is én vagyok. Hát ezért nem akarok ma este egyedül maradni. Nincs sok időnk, hogy kiterveljük, mi lesz a megoldás. És ehhez két Nihuc több, mint egy Nihuc.
– Eleve nem is lehet egyedül találni a vén kurvát! – csapkodta idegesen a párnákat Jalgadel. – Vagy az épületben tartózkodik, vagy a terepen, de ott meg Broginnal és Emmával gyűjtögetik a gyógynövényeket!
– Bizonyára ezért is nem lehet csak úgy kiiktatni egy Golub segítségével. Mindig lenne szemtanú.
– És amikor te iktatod ki, akkor nem lenne szemtanú?
Az országbíró elgondolkodott:
– Lehet, hogy most mondtad ki a megoldást. Valahogy el kell érni, hogy a vénasszony egyedül legyen egy bizonyos helyszínen, hogy ne lehessen szemtanú.
Jalgadel töprengett egy sort, aztán kiült az arcára a jellegzetes farkasvigyor:
– Azt hiszem én már tudom a megoldást…
