Andor végül rámutatott egy helyre, hogy itt jó lesz. Leterítette a pokrócot, és le is heveredett rá, nem várva meg Ágotát. A térde megroppantott egy száraz ágat az avarban, de kicsit sem zavartatta magát. Nekivetette a hátát a terebélyes tölgynek, és boldog mosoly ömlött el az arcán, amikor a szemközti tájat vette szemügyre.
– Szép, ugye? – kérdezte Ágotát, de nem is várt választ, rögtön folytatta: – Szerintem pont ide kirándultunk az iskolával, amikor első osztályos voltam. Leveleket kellett gyűjtenünk. Faleveleket – tette hozzá Andor, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban. – Le kellett préselni valami munkafüzetbe. Mindenkinek ez volt a feladata. Ki kellett menni a természetbe. Tudod, akkor még nem szerettem az őszt – vallotta be Andor. – De most már imádom. Csak nézd ezeket a színeket! Van ennél szebb?
Ágota nem árulta el, hogy szerinte van-e ennél szebb. De Andort nem zavarta, hogy egyedül lehet a véleményével és a gondolataival. Kifejezetten hálás volt Ágotának, hogy nem szól közbe, meg se pisszen, így nem akasztja meg a visszaemlékezést és az egyre kedvesebb gondolatokat.
– Akkor még gyerek voltam, mit foglalkoztam volna az elmúlással? – szabadkozott Andor. – De most már másképp nézek erre a tájra. Meg egyáltalán mindenre. Az elmúlásnak is megvan a maga szépsége. És a színei! Elképesztően csodálatosak!
Madárraj vágott át az égen, hangos csiviteléssel, kárálással. De aztán csönd lett megint. Mélységes csönd.
– Nem hittem volna, hogy egyszer még jól fogom magam érezni ezen a misztikus helyen. Mert számomra igenis misztikus – bizonygatta Andor. – A természet összes színe tobzódik ilyenkor, be sem lehet telni az élménnyel. Nem így gondolod, szívem?
Andor most végre oldalra fordította a fejét. Aztán még a száját is eltátotta. Már nem ült mellette senki. Vagy az is lehet, hogy soha nem is ült.
