Guzel megpróbálta csillapítani a kormányzó feldúltságát és egyúttal az információéhségét is. Felidézte számára a rövid beszédet, amelyet a lugasban mondott el nem is olyan régen búcsúzóul, elvégre annak során megígérte, hogy minden információt időben és a megfelelő mélységben fog a földi emberek rendelkezésére bocsátani.
Hiába. Dariosz láthatóan a teljesítőképessége határára érkezett.
– Ha még egyszer úgy kezdesz egy mondatot, hogy nyugodjak meg, akkor esküszöm, hogy levágom a fejedet a kardommal! – harsogta Guzel arcába a kormányzó, indulatosan ráhajolva az asztalra. – Próbálj már egy kis empátiát tanúsítani felém! Vagy ilyesmit nem programoztak bele az agyadba? Engem ma meg akartak ölni, holnap kezdődik az olimpia, és még ezeken felül is annyi minden történt velem ezen az átkozott napon, hogy az még egy istennek is sok lenne!
Guzel átnyúlt az asztalon, és megragadta Dariosz csuklóját:
– Kérlek, próbálj higgadt maradni, ez nagyon fontos!
– Ha más szavakkal mondod, hogy nyugodjak meg, az szerinted segíteni fog? – gúnyolódott a kormányzó. – Véletlenül nem azt fogom gondolni rólad, hogy egy zárlatos agyú retardált vagy?
– Rendben – bólintott Guzel. – Akkor vegyük sorra a szikár tényeket. Nos, átlátod-e már, hogy ez a mai merénylet nem ellened irányult?
– Hogy tessék???
– Szóval nem… Akkor kezdjük sokkal korábbról. Tudod-e, hogy Osmosis időszámítása szerint miért írjuk most a harmincötödik évet?
– Persze! Harmincöt éve van köztársaság.
– Úgy van. Szerinted harmincöt év elegendő ahhoz, hogy a királyság hívei mind kihaljanak és felszívódjanak ebben a társadalomban?
– Bevallom, ezen még sosem gondolkoztam – ismerte el Dariosz.
– Akkor elárulom, hogy nem – bólintott Guzel. – Sztavrilát mennyire ismered?
– Most tényleg szükség van erre a színjátékra? – tárta szét a karjait fanyalogva a kormányzó. – Szerintem te azt is tudod, hogy mikor milyen pózban dugtam meg!
– Tudod, hogy ki volt a férje, Orgil?
– Nem igazán ismertem. Csak annyit tudok róla, hogy nagyon gazdag főnemes volt, aki a lehető legkevesebbet tartózkodott Osmosis szigetén, sokkal inkább szeretett utazgatni a Szigetvilágban. Pont ezért nem is találkozhattam vele, vagy ha mégis, arra nem is emlékszem. Teljesen jelentéktelen figura volt még a nemesek között is.
– Ő volt a királyi család egyetlen leszármazottja.
Szó se róla, ez a közlemény kiütötte Darioszt, és az első reakció a hitetlenkedés volt, aztán meg jött a tagadás, a vitatás, a dühösség, végül pedig az elfogadás.
– De hát hogy a picsába nem tudhatok én erről az egészről? – fakadt ki Dariosz. – Elvégre a kormányzója lennék ennek a kurva szigetnek, vagy mi!
– Nyilván ismered a törvényt – magyarázta Guzel. – Amióta köztársaság az államforma, a legszigorúbban tilos bármilyen összefüggésben szóba hozni a királyságot. És ez alól nincsen kivétel, még az elméleti trónörökös sem az! A fejével játszik bárki, aki nyilvánosan utal a harmincöt évvel ezelőtti viszonyokra. Szerinted egy trónörökösnek ez mennyire lehetett nehéz?
Dariosz hirtelen átnyúlt az asztalon, és megragadta Guzel vászoningét. Magához húzta az androidot, és belesziszegte az arcába:
– Most kezdett el ez az egész nem érdekelni. Sztavriláról beszélj, te nyomorult! A kisded játékod a téged működtetőkkel, vagy a hasonlóan beteg lelkű faszkalapokkal kurvára nem számít nekem! Sztavrila mit tudott erről, és mi a szerepe? Erről dalolj, kis madaram, de rohadt gyorsan, mert a szárnyaid után a fejedet is levágom!
Guzel egykedvűen tűrte a ráncigálást, aztán sztoikus nyugalommal csak annyit mondott:
– Én azért még várnék ezzel egy csöppet.
